Széljegyzet az amerikai zavargásokhoz

„Nem tudhatom, mennyire kényelmetlen, megalázó vagy fájdalmas érzés romaként az Egri csillagokat olvasni, amelyben a karikírozott tájszólásban beszélő Sárközit csak ragyásként emlegetik – akit persze nem roma színésszel játszatnak el a filmben. Nem tudhatom, milyen érzés így, ezzel a csomaggal a hátamon olvasónaplót írni róla. Vajon el akarnék-e süllyedni, miközben a tanár a jellemkomikum fogalmát magyarázza, vagy csak azért nevetnék, hogy senki ne higgye: magamra vettem a hallottakat? Ahhoz, hogy végre a feloldás, a feloldozás felé mozdulhassunk el, nekünk most nem megmondanunk, hanem kérdeznünk és meghallgatnunk kell. A szembenézés nem dühös, sokkal inkább fájdalmas aktus. Mert hiába nem én okoztam ezt a helyzetet, a tükörben, amelyet most elénk tartanak, ott az én fehér fejem is.

Sétáltunk a bronxi férfival Manhattan közepén, és egyre nagyobb szünetek ékelődtek a mondataink közé, mert kezdtük belátni, hogy az összes jóindulatunk és tiszteletünk sem elég ahhoz, hogy eltöröljük azt a több száz évnyi fájdalmat, amit nem én okoztam neki, de ami ettől még benne él. És hirtelen az csúszott ki a számon:

– Mi, fehérek, jól elbasztuk ezt, ugye?

A férfi megtorpant. Először nevetni kezdett, aztán valami furcsa szomorúság ült ki az arcára, és annyit mondott:

– Eléggé.”