Soknyelvű ország – egynyelvű álom és emlék(mű)

„Volt rá száz évünk, hogy végiggondoljuk és megéljük, mi miért történt, hogyan jutott el Drasche Lázár Alfréd és Benárd Ágoston a trianoni kastély aláírási ceremóniájára. Ezzel együtt sok más, hozzánk közebb álló kérdésre kell még választ találnunk ahhoz, hogy ne csak a térképen, államközi szerződésekben, gázvezetékekben, hanem saját történetünkben és a nemzeti emlékezetben is végre helyére kerüljön Trianon.

Ehhez nekünk, a »határon túl« születetteknek a magyar–magyar párbeszéd folyamatos megújítása mellett, biztosan érdemes lenne a 21 milliós történeti országból kivált 10,8 millió nem magyar – 2,9 millió román, 1,8-1,8 millió horvát és szlovák, más félmillió német, 1,1, millió szerb és félmillió rutén – utódaival is értelmes, közös válaszokat keresni múltbeli vitáinkra.

Harmincmillió magyar

Tény, hogy a felerészben nem magyar lakosságú történeti magyar állam utolsó ötven éve az Osztrák–Magyar Monarchiában a 20 vagy a Rákosi Jenő féle 30 milliós magyar nemzeti álomnak a jegyében telt. A kiegyezés korának magyar állameszméje a francia, angol minta követésére épült. Sokan hittek abban, hogy az egész országot oktatással, közigazgatással, telepítéssel, a nem magyarok tömeges kivándorlásának engedélyezésével nemcsak politikailag, hanem grammatikailag is magyarrá kívánta tenni. Kazinczy, Kölcsey, Kossuth, Jókai, Deák a reformkorban még a magyar szabadság vonzerejétől várta a magyarosodást. 1867 után Grünwald, Apponyi a közép- és népiskolától, Beksics Gusztáv pedig a városok és a gyáripar magyarosító erejétől remélte ennek a magyar álomnak egy-két nemzedéken belüli valóra válását. A mára majdnem egynyelvűvé lett Magyarország – ahol 2011-ben a 13 elismert nemzetiséghez tartozó közel 600 ezer személynek mindössze egynegyede, 148 ezer fő vallotta magát nem magyar anyanyelvűnek – emlékezetpolitikája láthatóan nem tud mit kezdeni a soknyelvű történelmével. Mintha egye többen feledni próbálnák az államalapító szent király Intelmének egynyelvű országról kimondott szentenciáját.

Trianoni lejtő

Impozáns gránitfolyosó – herderi ihletésű értelmezők szerint a »sírba szállt nemzet« emlékét megidéző történeti emlékmű – készült a Nemzet Főterének aszimmetrikus tengelyében, a budapesti Alkotmány utcában. Trianon századik évfordulóját száz méter hosszú, négy méter széles, a föld felszíne alá süllyedő rámpa lejt – a mai országot és hét szomszédját szimbolizálni hivatott – nyolc részre hasított gránittömb és az ott lobogó örökláng irányába. A fedetlen folyosó oldalfalain a történeti ország 1913-as helységnévtárban található 12 537 településének neve, nagyságrendjüket is érzékeltetve, háromféle méretű szürke gránitlapokon. Mind egyetlen, magyar nyelvű, 1913-as változatukban. Az öt évvel később széthulló ország utolsó, sok ellentmondást magába sűrítő helynévtára.

A korabeli magyarországi helységnevek egységesítéséről, »törzskönyvezéséről« rendelkező törvényt az a Bánffy Dezső kezdeményezte, aki a magyar miniszterelnökök sorában egyedüliként vallotta magát büszkén sovinisztának. »Nem elég érzésben és szavakban szolgálni a magyar állam-eszmét – írta Bánffy 1902-ben –, erős akarattal, kitartó törekvéssel akarni kell megalkotni áthatottan a legszélsőbb soviniszta »nemzeti gondolattól«, az egységes magyar nemzeti államot, melynek arra, hogy egységes és nemzeti legyen nyelvben és érzésben. Szüksége van még a külsőségekre is, mely külsőségeket azonban kicsinyelni nem szabad; szüksége van arra, hogy ne csak fiai, de hegyei és völgyei is magyar neveket viseljenek.«

Az 1913-ban megjelent a Magyar Szent Korona Országainak az utolsó hivatalos helységnévtára tele volt radikális változtatásokkal, a községek alapítását, történetét gyakran teljesen figyelmen kívül hagyó torzítással. Pedig komoly testületek, tudós urak és politikusok mérlegeltek hónapokig az egyes megyékből beérkezett javaslatokon. Jellemző, hogy a 63 megye magyar- és horvát-szlavónországi megye településeire vonatkozóan sok száz javítással kezdődött a helynévtár. A Tisza István miniszterelnök által – Árva, Liptó, Hunyad és Fogaras megyék helyneveinek »egységesítése« előtt – leállított »törzskönyvezés« egyszerre egységesítette, egynyelvűsítette a települések nevét.”