Retyerutyánk

„Jó ezt tudni, ha ugyanis valamely családta­gunknak gyanúsan csillog a szeme, akkor eddig azt hihettük, drogot használ, noha szó nincs ilyesmiről. Minszkre gondol és reménykedik, ennyi. Kormányzó urunk ezt a nép­rajzi alapigazságot a múlt hét végén tárta a belarusz publikum elé, találkozván Lukasenka nevű szaktársá­val, akinek szintén gyakran csillog a szeme, ám ő ilyenkor nem vala­mely más diktatúra fővárosára gondol, hanem a vodkára, amelyet ko­ronavírus ellen fo­gyaszt, láthatólag eredményesen.

Hogy mit keresett kormányzó urunk Belaruszban, az elég nyil­vánvaló, rokonszenvet, gyöngédséget, baráti szókat. Az ország és in­vincibilis vezetője ennél többet nem tud nyújtani. Gazdasági élete alig van, erőforrásai a nullával egyenlők, fővárosa a legborzalmasabb hely egész Európában, legalábbis a Mercer 2016-os felmérése szerint. Ebből áll Minszk csábereje, de hát kor­mányzó urunk beéri ennyivel is. Emlé­kezzünk arra, amit hat év­e mondott Kazahsztánban. Amikor Brüs­szel­be utazunk, nincsenek ott roko­naink, viszont amikor Kazahsztánba jö­vünk, itt rokonokat találunk. Mármost amennyire a kazah nép atyánk­fia, annyira a belarusz is az, másfelől pedig kormányzó urunk pontosan tudja, ki a családtag, ki nem. Lukasenka a retyerutyánk, csak rá kell nézni, ahogy Abd el-Fattáh esz-Szíszi, Erdogan, Gurbanguly Berdimuk­hammedow, Hszi Csin-ping, Ilham Aliyev és Nurszultan Na­zarbajev is az, Putyinról már nem is beszélve, más kérdés, hogy ezek a dolgok változhatnak, akár óráról órára is.

Lukasenkát illetően a vonzalom kölcsönös, ő már nyolc évvel ez­előtt is Hunniára kacsintgatott, és a fülemüle vágykeltő dalát zengte a csalitosban. Arról énekelt, hogy népeink a szocializmus idején intim kapcsolat­ban állak egymással, aztán ez elmúlt, de lám, a magyaroknak mos­tanra elegük lett a demokráciából, a nász reprízének tehát semmi aka­dálya nincs. Ehhez csak annyit, hogy Lukasenka szolgált a szovjet had­seregben, alezredesi rendfokozatig vitte, de nem akármilyen beosz­tásban ám, hanem politikai tisztként, államtudo­mányi tisztánlátása te­hát a legmagasabb igényeknek is megfelel. Az itt jelzett ügyben evvel együtt téved, a magyarok nem ábrándultak ki a de­mokráciából, mint­hogy so­hase habarodtak bele. Akik csakugyan észre tértek, azok a be­laruszok, Lukasenka alattvalói, persze nem a demok­ráciából szerettek ki, arra ugyanis esélyük se volt, hanem a vezérük­ből, és ezt különféle mó­dokon próbálják a tudtára adni, mindhiába. Most, a közelgő elnök­választásra készülve éppen csótányként emlege­tik, ami nem szép do­log, és nem is elegáns, már csak azért sem, mert a csótány szó politi­kai célú használatát Lukasenka potenciális ellenfele, Szergej Tyiha­novszkij ho­nosította meg. Némi késéssel, tekintve, hogy mi már har­minc évvel ez­előtt is vidoran csótányoztunk, ezek meg még csak most próbálgatják. Mucsa.”