Mi a teendő?

„Úgy esett, hogy 1795. október 5-én (az agyalágyult forradalmi időszámítás szerint a IV. év vendémiaire 13-án) Párizsban újabb felkelés készült. Nagyon régen volt már efféle, és a csőcselék, amely megszokta, hogy uralja a várost, unatkozott.

Akkor éppen a royalisták lázadtak fel a Konvent és vezetői ellen. A lázadás amúgy annyiban érthető volt, hogy a konvent vezetői korrupt gazemberek voltak, de hát ezt már megszokhatták volna, hiszen az egész forradalmat, a kezdetektől, vérengző, korrupt csirkefogók irányították.

A Paul Barras vezette Konventben nagy volt a baj. A hadak és a már akkor kiemelkedő vezéreik távol voltak, sem csapatok, sem vezérek nem álltak hát rendelkezésre. A Konvent vezetői rettegtek, hogy az általuk is többször használt csőcselék, a forradalmi etika jegyében, felkoncolja őket. Ijedtükben az egyetlen elérhető tábornokhoz, Bonaparte Napóleonhoz fordultak. Szerencsés választás volt. Rövid távon legalábbis, hiszen később ugyanez a Napóleon zavarta szét őket. Bonaparte azt az elmés eljárást választotta, hogy a Mars-mezőről behozatott ágyúkat felállította az utcán, és mikor a lázadók megérkeztek, nemes egyszerűséggel kartáccsal közéjük lövetett. Ez akkoriban hatalmas innovációnak számított a belpolitika területén.

Mire a lőporfüst eloszlott, az utcán tucatjával hevertek a halottak, a forradalmi csőcselék pedig, akit megfosztottak a megérdemelt szórakozásától, sértődötten visszabújt odvaiba. Napóleon pedig elindult a világhír, a császári trón – na és persze Waterloo – felé.

Onnan jutott eszembe ez a régi, vidám történet, hogy néhány napja körbe jár a kérdés: mit lehet és mit kell tenni az amerikai és már nyugat-európai nagyvárosokban zavargó csőcselékkel.”