Lehet-e szobra Gandhinak vagy a South Park alkotóinak?

George Floyd tragikus halála nem csupán világméretű tiltakozási hullámot váltott ki, hanem számos szobor ledöntését is eredményezte. Ghánában Mahatma Gandhi szobrát rongálták meg, máshol pedig Kosciuszko lengyel és amerikai hadihősét festették le. Londonban Churchill szobrára írták, hogy rasszista volt, Bristolban pedig Colston – 18. századi rabszolgakereskedő és filantróp – szobrát dobták a vízbe. 

Azt az angliai egyetemet is elérték a hullámok, ahol tanítok: a rektor úr és az egyetem vezetősége elhatározta, hogy minden fakultásnak felül kell majd vizsgálnia a tananyagot annak érdekében, hogy „dekolonizáljuk” azt.

Mivel nem értettem egyet az intézkedéssel, jeleztem is a rektornak, hogy ez a szemlélet az akadémiai függetlenséget csorbítja. Sem a kormány, sem az egyetem vezetősége nem mondhatja meg, hogy milyen szemszögből taníthatunk. Van például egy kollégám, aki marxista nézőpontból tanította a nemzetközi kereskedelmi jogot. Habár nem értek egyet ezzel a megközelítéssel, elfogadom, hogy joga van egy általa kiválasztott szemszögből oktatni, pont, mint, ahogy nekem is jogom van más perspektívát választanom.

Az igazságot monopolizáló „sértett” csoportok

De mi köze van az egyetemi oktatásnak a szobordöntéshez? Mindkettő az igazság monopolizálásáról szól. Ami most zajlik az amerikai, brit és más városok utcáin, nemcsak egy rasszizmusellenes mozgalom, hanem egy nagyobb ideológiai hullám a része. Az elmúlt években látni lehetett, amint „sértett” egyetemisták hisztérikusan ordibálnak az oktatóikra az amerikai campusokon. Az alapfelállás mindig az volt, hogy én egy sértett csoport tagja vagyok, és

A rációt sokszor az ablakon kidobva az egyetemek meghajoltak a diákok követelései előtt. Nincs szükség árnyalatokra, a történelem kontextuális megértésére, művelt párbeszédre vagy ellenkező véleményekre. Ha te nem érted, hogy az én érzelmeimet megsérted, akkor bigott vagy, rasszista, hímsovén, és sorolhatnám az egyéb megbélyegzéseket, amik sokszor bizonyos oktatók karrierjének véget vetettek.

Ezeket a fejleményeket óvatosan követtem az elmúlt években, nem gondolva, hogy valaha olyan helyzetbe kerülök, hogy az egyetem, ahol dolgozom, enged egy ilyen ideológiai mozgalomnak, és képes felrúgni az akadémia függetlenséget. 

A 20. századi feminista mozgalmak, az afroamerikai polgárjogi mozgalom és a különböző LMBTQ-törekvések alapüzenete az volt, hogy a társadalom többi része úgy tekintsen egy nőre, egy feketére, vagy egy szexuális kisebbséget képviselő emberre, mint bármilyen más embertársára. Amit most látunk, azonban épp az ellenkezője: az egyén már nem igazán számít. Ami valójában számít, az, hogy egy sértett csoport tagjaivá váljunk. A gond ezzel a megközelítéssel, hogy nemcsak, hogy eltöröljük az egyén fontosságát, de egy kvázi verseny jön létre, hogy ki milyen sértett csoportnak a tagja, és ki az, aki jobban sértett. 

Kisebbségben élni, és nem visszaélni

Az egyik diáklány az irodámba jött panaszkodni, hogy dolgozatára miért kapott csak átlagos minősítést, amikor ő valójában csak jeles minősítéseket kapott addig. Átnéztük a dolgozatát, és elmagyaráztam, hogy olyan alapvető hibákat követett el, amik miatt nem lehet ennél jobb értékelést adni. A válasz? „Akkor remélem, mihamarabb diszlexiásnak tekintenek, hogy jobb jegyet kaphassak.” Vagyis képes lett volna lenne saját magát egy „sértett” csoportba tenni, csak azért, hogy jobb jegyet kapjon.

Ha ezek a tendenciák folytatódnak, nem az fog számítani, hogy ki milyen személyiség, milyen munkamorállal rendelkezik, hanem

Az identitás valóban nem egyszerű kérdés. Kolozsvári magyarként tudom, milyen kisebbségként felnőni egy olyan városban, amit tizenkét évig a román szélsőjobb vezetett. Maholnap tizenhárom éve élek külföldön bevándorlóként, ezalatt kilenc különböző ország volt otthonom. Kolozsváron, gyermekként felpofoztak a buszon, mert magyarul beszéltem, Hollandiában volt, aki arra kért meg, hogy mutassam meg, miként kell hitelkártyáról pénzt lopni, mert ugye mi, „románok” tudjuk, hogyan kell. Dél Afrikában a fekete negyedekben bőröm színe miatt engem néztek a fehér, búr elnyomónak.

Engedhetném, hogy az identitásomat csakis ezek a történetek határozzák meg: én, az elnyomott erdélyi kisebbségi magyar, aki kelet-európaiként kell nyugaton éljen. De nem, én ennél több vagyok. Rendkívül sokat tanultam és dolgoztam, hogy ott legyek, ahol vagyok. Nem utálom a románokat azért, mert páran abból a „csoportból” garázdálkodtak, amikor gyermek voltam. Nem utálom a hollandokat azért, mert néhányan megbélyegeznek más népeket. Számos dél-afrikai fekete emberrel találkoztam, akik megértőek voltak, és mindent megtettek a családjukért és a gyermekeikért.

Újraírt történelem és a South Park

Sajnos a mostani identitáspolitika az egyént háttérbe szorítja. Már nem az számít, hogy én individuum vagyok, hanem hogy egy fehér, hetero, cisz-gender férfi, aki felelős a világ össze bajáért. Ez pedig összekapcsolódik azzal, hogy miként ítéljük meg történelmünket, szobrainkat, hagyatékunkat.

Egy társadalom értékrendje változik. Épeszű ember nem vitatja manapság, hogy a nőknek is van szavazati joguk, és minden embert tisztelni kell, bőrszínre, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Az is változhat, hogy ki számít nekünk annyira fontosnak, hogy szobrot emeljünk neki.

egy szatirikus, negyedik osztályosok által is érthető rajzfilmvilágban. De lehet, tíz év múlva az ő szobrukat is ledöntené valaki, mert megsértették a „csoportjukat”. 

Társadalmi vita nélkül a szobrok ledöntése a történelem erőszakos újraírása. Ki értelmezheti újra a történelmet, milyen kritériumok szerint, kinek a szemszögéből, és visszamenőleg meddig? Azok a társadalmak, ahol a kommunista elnyomás emberek millióit éríntette, ledöntötték a Lenin-szobrokat. Azonban az ukrajnai Nikolájevben 2012-ben ott állt a Lenin-szobor, és tavaly Moszkvában láttam, amint tömegek kígyóztak Lenin mauzóleuma előtt. 

Gandhi akkor kaphat szobrot?

A mostani szoborrombolás hátterében a múlt 21. századi megítélése áll. Elsődleges szűrő a rasszizmus és a rabszolgaság támogatása. Nos, ha ezek a kritériumok, akkor elég sok nemzeti hős szobrát el kellene távolítani. Washington és Jefferson is, a mai modern Amerika megteremtői rabszolgatartók voltak. A 17. században a kongói helyi királyok más törzsek tagjait adták el a portugál rabszolgakereskedőknek. Kína volt az egyik legnagyobb rabszolgatartó állam, és a sötét középkor kezdetén akkora mértéket öltött a szlávokkal való rabszolgakereskedelem, hogy az angol slave vagy a középkori latin sclava szavak a szláv szóból származnak. A közép-amerikai aztékok a tlaxcala és más törzsek tagjait áldozták a Holdpiramison, az észak-amerikai őshonos törzsek rendszeresen ejtették foglyul más törzsek tagjait és később fehér telepeseket is, akiket aztán rabszolgaként továbbadtak. Ezek alapján Ülő Bika vagy Moctezuma szobrát is el kellene távolítani, mert szolgatartó kultúrákat jelképeznek?

Mai szemmel nehéz megítélni, hogy ki kaphat szobrot. A Ghánában megrongált Gandhi-szobor egy olyan embert jelképez, aki erőszakmentes módon vált az indiai függetlenség egyik megteremtőjévé, de ugyanez az ember kamaszlányokkal hált együtt, és nem volt a legjobb véleménnyel a fekete-afrikaiakról. 

Nemrég a Harry Potter, saját bevallása szerint feminista szerzője, J. K. Rowling, azért váltott ki felháborodást, mert úgy fogalmazott, hogy a „menstruáló személy” helyett használjuk már azt a szót, hogy „nő”. Számos tévécsatorna öncenzúrába kezdett, mert egy korábbi korszakban keletkezett filmek már nem felelnek meg a mai értékrendnek. Ha így folytatódik, eljutunk oda, hogy már nem fogjuk azt a szót használni, hogy „nő”, nehogy megsértsünk egy 0,001%-nyi kisebbséget. 

Milyen jövőt remélhetünk?

A történelem olyan, amilyen, jóval és rosszal. Mi azon változtatni már nem tudunk. Mit fog egy 21. századi fekete-amerikai fiatal érteni abból, hogy milyen volt a 19. századi feketék sorsa, és a társadalom miként viszonyult hozzájuk, ha az akkori folyóiratokból és könyvekből kiiktatunk minden „sértő szót”.

Furcsa időket élünk. A vírus által okozott felfordulás, a lappangó gazdasági válság, a Brexit egyre jobban polarizálja a társadalmat. A higgadt párbeszéd elenyészőben. Az elkövetkező években ez a polarizáció pedig csak nőni fog. 

Remélem, hogy a gyermekem majd egy olyan világban fog élni, ahol nem a bőre színe miatt ítélik meg, mint a gyarmatosító elnyomót, és ahol az emberek rájönnek, hogy a sokat kárhoztatott nyugat harcolta ki a demokráciát, az esélyegyenlőséget, a szólásszabadságot és a nők egyenjogúságát. És remélem, húsz év múlva is majd szabadon nézhetem a South Parkot.