Legyőzni Trianont – Trianon 101

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi ügyekért felelős igazgatóhelyettese

Az elmúlt száz évben a magyarságot érő folyamatos csapások (az első világháború veszteségei és Trianon; a második világháború veszteségei és Trianon megerősítése; Budapest ostroma; Holokauszt; svábok kitelepítése; népességcserék; a kommunizmus fizikai és erkölcsi-szellemi pusztítása; 1956; falurombolás; délszláv-háborúk) a magyarság helyzetére, állapotára, jövőjére, sorsára vonatkozó társadalmi-politikai közbeszédet egy lelki-érzelmi-szellemi ketrecbe zárták. Az elmúlt száz év történelemértelmezésének kulcsa 1920 volt. Trianon volt a cezúra. Trianonból következett minden, ami 1920 után Magyarországgal történt. És mivel a 20. század a magyarság számára a vereségek és veszteségek évszázada volt, ez a narratíva, önmagát igazolta s gerjesztette, csapásról, csapásra. 

Ez a szemlélet pedig nem csak fájdalmunkat és tépelődésünket erősítette, hanem elvakított és ezzel lekorlátozta elménket, gondolatainkat. Önsorsrontó módon végletesen leszűkítette és leegyszerűsítette a magyarság történelmi horizontját: 1100 évről, 11 trianonnyi időről néhány évtizedre, egy századra, egy trianonnyi időre. A körülöttünk heverő szétszaggatott fák miatti kesergésünk okán nem láttuk a mögöttük elterülő hatalmas rengeteget, múltunk, erőnk, identitásunk és egyben jövőnk gazdag forrásvidékét.

Ebből a lelki-érzelmi-szellemi ketrecből, ebből a szűklátókörű és sem az elmúlt száz év problémáira, sem a következő évszázad feladataira megoldást nem nyújtó szemléletmódból való kitörést hirdette meg Orbán Viktor sátoraljaújhelyi beszédében. Mivel a magyarságot nem egy-, hanem tíztrianonnyi időben mérik.

„A magyaroknak ezredéves magasságban van a történelem horizontja. Innen szét lehet tekinteni, innen messzire lehet látni.”

És valóban

le kell verjük láncainkat és ki kell törjünk a saját magunk köré kalapált ketrecünkből. Újra meg kell lássuk a szétszaggatottságunktól száz évig nem látott, a mögött rejlő gazdag birodalmunkat. A Sátoraljaújhely felett magasodó országzászló és az onnan szélesen elterülő táj, az ezerévről mesélő hegyek, erdők megadják ennek lehetőségét. Vakságunk korszaka lejárt.

A látásunk visszanyerését követően pedig, ha visszatekintünk a több, mint ezeréves történelmünk során minket sújtó, sokszor Trianonnál is nagyobb ütésekre, a magyarság sorsa és jövője szempontjából kilátástalannak tűnő időszakokra, akkor megértjük, hogy Trianon egyáltalán nem cezúra, Trianonból nem következik minden és Trianon nem a kulcsa történelmünk, sorsunk és jövőnk értelmezésének. Trianon pusztán egy állomás. A magyar kálvária egyik állomása. Ahogyan egy ilyen állomás volt Muhi, Mohács, Világos is. Amelyek sorsunk, utunk s ezáltal jelenünk részévé vált. Ami fájdalmas, de amit túléltünk és amiből lehet és kell tanulni. De ahogy a történelem nem ért véget Muhinál, Mohácsnál, Világosnál, úgy nem ért véget Trianonban sem.

Az elmúlt sok trianonnyi évszázad a bizonyosság arra, hogy a magyarok történelme nem csak ciklikus, felemelkedésekkel és visszaesésekkel teli eposz, hanem egy különleges, az isteni gondviselés által óvott, a történelem által sokszor megmért, mindig talpraállni és felemelkedni képes nagy európai nemzet históriája. Egy olyan kivételes nyelvi kulturális közösségéé, amely bár a számok és fizika törvénye alapján legyőzhető, mégis elpusztíthatatlan. Egy olyan egyedi és megismételhetetlen matematikai művelet alapján előállt különös szám, ami nem tüntethető el a történelem nagy és bonyolult képletéből. Kivonhatnak belőle, eloszthatják, törhetik, tördelhetik, mindig ott marad, nem tűnik el, mindig van belőle maradék. Ez a magyarság megmaradástörvénye.

Orbán Viktor erre az ezeréves időszakokat felölelő, a magyarság minden megpróbáltatást átvészelő, a történelem szabályaival dacoló megmaradástörténetére mutatott rá. Joggal és okkal tette ezt. A magyarság több száz, a „történelem porfelhőiben” eltűnt nomád, vándorló nép közül

a latin, germán és szláv népek gyűrűjében. Nyelvi-szellemi-kulturális különállóságát tizenegy trianonnyi idő után is megvédte, államiságát, határait pedig végül mindig helyreállította. Megtizedelték, megcsonkították, de elpusztítani nem tudták. Legyőzték, de megtörni nem tudták. Megőriztük és megőrizzük a Kárpát-medencét, ahol minden „megszülető magyar gyermek egy újabb őrhely is”.

„A dédapáink sem adták föl. Nem térdeltek le, és nem kértek kegyelmet. Talpon maradtunk és kibírtuk.”

A történelem ciklusokkal teli magyar megmaradástörvénye alapján, bár sírunkat megásták, nem törtek meg minket, nem sikerült minket elpusztítani. Ezeréves „teljesítményünk feljogosít bennünket a történelmünk folytatására. S nekünk, maiaknak azt is tudnunk kell, hogy voltak már rosszabb határaink is, mégis itt vagyunk.” 

Ezzel a tudattal, ennek az ezeréves történelmi horizontnak az újbóli felfedezésével pedig végre van esély arra, hogy Trianont a megfelelő súllyal és ezáltal a történelmi teljesítményünkre támaszkodva, a jövőbe vetett bizakodó testtartással szemléljük, mivel  „ezeréves történelem áll mögöttünk, ezért mi felülemelkedünk az itt és most korlátain”.

Ez a szemléletváltás pedig kulcs abban, hogy újra elfoglalhassuk azt a státuszt, amelyet a magyarság tíz trianonnyi időn keresztül folyamatosan betöltött. Hiszen

Kisugároz minden környező népre, s egy-egy korszakban még Európára is. A magyar állam a nyugati civilizáció keleti védőbástyájaként porlott, tört, darabokra szakadt, de le sose omlott. A magyarság a nagy szabadságmozgalmak leverése után még egy teljes évig a szabadság lángjával világította be Európát 1848-49-ben, s mi magyarok 1956-ban a világ legveszedelmesebb hadserege ellen is fellázadtunk ezzel lerántva a leplet a kommunizmus valódi arcáról, megállítva annak nyugati, beszivárgó, lassú terjedését, így mentve meg a nyugatot. Mi ezt tudjuk magunkról. Mi tudjuk, hogy Istennek minden évszázadban célja volt s ezért ma is, a 21. században is célja van a magyarsággal. 

„Egy olyan nép önbizalmával és tartásával kell élnünk, amely tudja, hogy többet adott a világnak, mint amit kapott tőle. 

És ezzel a fordulattal vége a „száz év karantén, a száz év magány”, a száz év szorongás és vezeklés korszakának. Kálváriánk egy újabb állomását végre lezárhatjuk. Haladhatunk tovább az úton, a számunkra kijelölt úton, amin már látszanak a következő korszak nagy feladatai: egy új szövetség kiépítése a közép-európai nemzetekkel; a kompromisszumok nélküli országépítés folytatása, s a nyugati, keresztény civilizáció megmentésének kísérlete. 

„A történelem megadta az esélyt, talán az utolsót, hogy a közép-európai népek új korszakot nyissanak, a nyugatról és keletről fenyegető veszéllyel szemben megvédjék magukat, és együtt emelkedjenek föl.”

Trianonból tanulva, ezt a következő időszakot azonban már a gyöngeség többször meg nem engedhető luxusa nélkül kell végigjárjuk. Ez az „ötödik trianoni nemzedék” missziója. A tét most se kisebb, mint száz éve. Sőt!

„Készüljetek, minden nap készüljetek.”