„Esténként, amikor minden csöndes, olykor szeretettel leguggolok a könyvespolcom elé, és nézem a könyvtáramat. Ott vannak a kincsek. Az elmúlt félezer év magyar irodalma. Ott van Rákóczi naplója, Mikszáth regényei, Krúdy és Kosztolányi, Ady és Pázmány, Nyírő és Cholnoky (mind a három!), Fekete István, Kodolányi és Zrínyi. Nézem a kincseimet – a családomat –, és a kétharmada nem a mai ország területének szülötte. Most komolyan azt várják, hogy ne fájjon? Hogy felejtsem el? Hogy törődjek bele? Nem fog sikerülni.
Érdekes az emberi lélek. Mint író, folyton csak ámulok. És amikor azt hinném, már mindent ismerek, mindig van új a nap alatt. (Ezért is jobboldali az ember, mert a jobboldal az emberi természetre épít, a baloldal meg szembemegy vele. Mármint céljait tekintve. Mert taktikailag a baloldal is az emberi természetre épít, az emberi irigységre.) Szóval közismert a tény, hogy 1940-ben, a második bécsi döntés idején, amikor Észak-Erdély és a Székelyföld visszatért, az ítélet kihirdetése után Mihail Manoilescu román külügyminiszter elájult. Képtelen volt feldolgozni lelkileg, hogy az országa területének ötöde vagy hatoda elvész.
Hogy nekünk milyen lehetett az, hogy az országunk területének majdnem háromnegyedét elcsatolták, hogy egyedül a Román Királysághoz nagyobb terület került, mint az egész megmaradt Magyarország, az vélhetően nem érdekelte őt. Hogy mi mit érezhettünk, nekünk ez mit jelenthetett, azt nem értette meg, nem akarta megérteni, de a sajátját nem volt képes feldolgozni.”