„Amikor pénteken miniszterelnöki konvoja áthajtott a Lánchídon, majd fel a Budai Várba, gondolta volna, hogy egy »valaha volt hatalmas sztyeppei világ utolsó maradványát« látja?
Első utunk a Hősök terére vezetett, amikor megérkeztünk Budapestre. Gyönyörű lovasszobrok vártak minket; egyáltalán nem úgy néztek ki, mint ahogy Ján Slota annak idején lefestette – szerinte a magyarok pónilovakon érkeztek ide. A Karmelita kolostor előtt pedig huszárok sorakoztak, az a ceremónia is lenyűgöző volt.
Tehát nem a sztyeppére emlékeztette.
Valamikor Szlovákia területe is sztyeppevidék lehetett, de Magyarország és Szlovákia is fejlődött azóta.
Pár órával Budapestre érkezése előtt Orbán Viktor a pénteki rádióinterjújában így fogalmazott az ön trianoni bocsánatkérésével kapcsolatban: »Nem mondom, hogy nem veszem észre az ilyen mondatokat, de az nem érdekel.« Hasonló hangnemben beszélt a megbeszélésük alatt is?
Egy-két szó időnként teljesen megváltoztatja a mondat értelmét. Én sosem kértem bocsánatot a magyaroktól Trianon miatt. Trianonnal kapcsolatban amiatt kértem bocsánatot, hogy ha a szlovákiai magyarok bármilyen esetben nem érezték magukat egyenrangúnak vagy hátrányosan érintette őket az, hogy a magyar volt az anyanyelvük. Nem beszélek magyarul, csak pár szót, nem hallgatom a magyar közszolgálati rádiót, de le szoktam fordíttatni a kontextus miatt. Utána szoktam reagálni.
Íme a kontextus: »Nem mondom, hogy nem veszem észre az ilyen mondatokat, de az nem érdekel. Az érdekel, hogy a szlovák és a magyar nép hogyan, milyen pontokon működik együtt, hogyan fogjuk egymást segíteni, és hogyan fogjuk nemcsak hagyni egymást élni az elmúlt száz évnek a fényében, már az is szép dolog egyébként, ha hagyjuk egymást saját természetünk, logikánk, kultúránk, nyelvünk szerint élni, de most többre van lehetőség: összefogni és közösen győzni.« A mondat eleje mégis az, hogy nem érdekli a bocsánatkérése.
Amíg nem látom a teljes beszélgetés szövegét, nem fogok tudni erre reagálni.
Ezek szerint a megbeszélésükön nem volt ilyen kemény a hangnem.