Barbár zsarnokok – az én Trianonom

A Mandiner szerzőinek Trianon-cikksorozata a 100. évfordulón

Trianon száz éve volt, én meg tizenkilenc éve vagyok.

A legidősebb rokon, akit ismertem – megboldogult Kálmán dédapám – 1922-es születésű, szóval a rendes Magyarországot már ő se látta egy percig sem. Csak ezt a megcsonkított nemországot. (Arról mondjuk élete végéig, gyerekestül, felvidéki feleségestül tudta, hogy nemország. Meg azt is tudta, hol a Mennyország, lelkészként ráadásul utóbbiból mindjárt kettőt is ismert, és bízva hisszük, hogy az egyikben már ott honol.)

Úgyhogy nekem az elemi erejű, szaggató fájdalomból, ami abban gyökerezik, hogy kincses Kolozsváros polgármesterét tegnap még Haller Gusztávnak hívták, ma meg már Iulian Popnak, és ebbe az égbeüvöltő igazságtalanságba márpedig bele kell halni – nem sok maradt. Nem maradhatott, mert én úgy nem voltam még Kolozsváron, hogy Nyírábránynál egy tagbaszakadt román meg ne nézte volna az útlevelemet, és életem minden régmúlt almalevén ott volt, hogy jablkový džús. Szlovákul. Egyről se hiányzott. Pedig amikor a szüleim házát építették, ez a nyelv még nem volt leírva. Egy furcsa kis hegyvidéki akcentus volt a cseheknél, több nemigen.

A görcs. A gyomorban és ökölben szimultán jelentkező görcs akkor, amikor egy magyar helységnévtáblákat leszedő, jonapot-kivanokozó, magyar polgármestereket és iskolákat vegzáló román azt merészeli énekelni, hogy „ébredj fel, ó, román, ébredj halotti álmodból, melybe süllyesztettek barbár zsarnokok”. Mert ezt nekem éneklik, a dédapám, a nagyapám, az apám, én, a fiam, az unokám meg a dédunokám volnánk a barbár zsarnokok, barbarii de tirani. Görcs.

És amikor a nyugati, keleti, északi meg déli dignitás kiszáll a fekete Audijából a Cotroceni-palota előtt, akkor eléneklik neki is, hogy miközben folyó év harmadik román miniszterelnökének oldalán járja a Daciákkal, homlokzaton vezetett vízcsövekkel és fekete műanyagkilincsekkel elcsúfított lopott földet, tudjon mit gondolni a magyarokról. Amíg a világ legsötétebb hangzó a-ival dörög a barbarii de tirani, a mindenkori nyugati vezérek épp olyan cinikusan kacsintanak össze stratégiailag fontos román partnerükkel, ahogy 1920. január 16-án gróf Apponyi Albert képébe röhögtek. A himnuszukba írták a barbár magyar zsarnokot, akinek képe olyan átütő természetességgel ivódott beléjük, mint nekünk az, hogy „őseinket felhozád Kárpát szent bércére”. Amely szent bércen ugye, mint köztudott, azóta szlovákok, ukránok és románok tanyáznak. Görcs.

A nap, amire a bizalmatlanságunk születését datálom, a bizalmatlanságunkét, amely mindenkivel szemben érvényes, aki csak ott ült annál a bizonyos asztalnál, és nemzetünk testéből falatozott.

1920. június 4-én szerzett magának Európa bugris, dacos, nyakas magyarokat, akikből nyolcvanöt kötelezettségszegési eljárással, hetvenhét hetes cikkellyel és a világ összes eurokrata inkvizítorával se fogja tudni soha kipasszírozni a behódolást, az idomulást, az engedelmességet. Európa száz éve egy szurtos francia ágyban megszülte lelkiismeretét, a Trianontól görcsbe rándult magyar szívet.

Akik, míg világ a világ, barátai és partnerei maradnak, de szavában vakon bízó emberek nem lesznek már soha.

Mert a magyarok bizalmát pont száz éve már elkacsintották.