A Raffay-csapda és egyéb cselvetések

„Ungváry Krisztián nagy szívességet tesz vélt és valós ellenlábasainak, amikor személyeskedő, indulattól fűtött írásban utalja Szakács Árpádot a szellemi alvilágba (Magyar Nemzet, június 20.). Nyilvánvalóan nem ártott volna a történésznek, ha szellemi gyermekszobájában a papától megörökölt Molotov-koktélok mellett az illedelmes viselkedés apró patronjainak elsütögetésében is némi gyakorlatra tesz szert – fájdalom, ez nemigen sikerült. Ungváry kicsit bunkó, sokkal inkább fellengzős és nagyon ideges kirohanása önmagát minősíti. Az érvelés, a vita technikája ugyanis elégtelen, ha magunkat és a barátain­kat a világosság hívei közé soroljuk, a másként gondolkodókat pedig lehülyézzük, csak azért, mert másként gondolkodnak.

Persze láttunk már erre példát. 1948-ban és 1956-ban dívott ez a tónus a magyar tudományosságban, amikor az élcsapat szerződtetett zsoldosai tényleg elhitték, hogy ők majd irányt szabnak egy országnak, egy nemzetnek. Beleszerettek a saját mítoszukba, majd pironkodás nélkül papírra vetették, terjesztgették lázas igéiket, és kíváncsian vizslatták, vajon a falka elég lelkesen csahol-e mellettük, megvédik-e majd őt, az egyedüli szaktekintélyt. Nos, Ungváry méltán számíthat az övéi ájult csodálatára, de ennek olyan nagy jelentőséget azért ne tulajdonítsunk.

Elsősorban azért mondom ezt, mert annak a világnak már réges-régen vége, hogy Köpeczi Béla, Glatz Ferenc, Romsics Ignác és az ő barátaik, üzletfeleik és tanítványaik osszák az észt ebben az országban.”