A politika szeret hazaárulózni, de képtelen megmutatni, hogy kell a négy fal között patriótának lenni

„Ha meghallja azt a szót, hogy »haza«, milyen kép, érzés, gondolat villan be először?

Most már egy könyvborító, de ez nem volt mindig így.

A kifejtős válasz nyilván ott van az ötszáz oldalas regényben, de én most a zsigeri asszociációkra lennék kíváncsi.

Mindenképp a haza vezető úthoz kötődik. Életem elmúlt harminc évében számtalanszor tettem meg a két város közötti utat. Olykor repülővel, ami praktikusabb, de legtöbbször vonattal vagy autóval, ami több időt hagy a lelki megérkezésnek is. Ez az út két meghatározó szakaszból áll. Először van egy síkság része, amit nagyon szeretek, mert a vonatból kinézve nagy tágasságot és sok állatot lehet látni. Aztán jön egy hegyi szakasz, ami sokkal fenségesebb, de a fenségeshez a veszély is hozzátartozik. A személyes hazafogalmamhoz tehát mindkét érzés szorosan tapad: egyfelől a nyugalom, tágasság, otthonlét és biztonságérzet, de ugyanúgy a fenyegetettség is.

Miben rejlik a fenyegetés?

Például a magyar-román határhoz kötődő tapasztalatokban. Ezek nem feltétlenül az én emlékeim, de óhatatlanul bevillannak olyan képek is, amiket anyám, nagymamám tapasztalt. A vegzálás, a feszültség, a határoknak az állandó átrajzolása és dobálása. Szegény nagyanyám élete jó példa: ki se mozdult a városából, mégis négyszer váltott állampolgárságot. Én szerencsés vagyok, most úgy érzem, hogy mindkét hazámban tudok otthon lenni, de a »haza« fogalmában kódolt veszélyérzet nem múlik el nyomtalanul.

Vannak ismerőseim, akik szerint soha nem lehet majd a magyar-román határon úgy átkelni, hogy az embernek ne rándulna görcsbe a gyomra.”