Ehhez az osztályharc csak átmeneti eszköz volt az ipari társadalomban, most pedig mások az eszközök.
„Sokáig azért utáltam a kultúrbalt, mert egyrészt a kapitalizmusról eltereli a figyelmet, de még inkább, mert a totalitárius, orwelli világ csíráit láttam benne. Ha ez felerősödik – gondoltam –, sorra tiltanak be filmeket, könyveket, gondolatokat, szóhasználatot és humort, írnak át klasszikusokat, egyre növekvő számban, egyre több mindenre kiterjesztve a szexista meg a rasszista jelzőt, a szabadság, de még inkább az egyenlőség jelszava alatt felszámolva minden szabadságot, még a privát szféráét is, betiltva és cenzúrázva minden szót és gondolatot, ahogyan ez a baloldalon mindig is szokás volt, mert a baloldali utópia lényege az ember teljes uralása, létének és lelkének teljes kontrollja, és ehhez az osztályharc csak átmeneti eszköz volt az ipari társadalomban, most pedig mások az eszközök.
Majd pedig, a forradalom vagy megreked és elhal, és az inga visszaleng, vagy megy a maga útján az önfelszámoló végkifejlet felé, a pol poti kristálytiszta megjelenés irányába (ha nem is a fizikai megsemmisítés és megsemmisülés felé, de a kulturális felé mindenképp), mert a forradalmaknak egészen egyszerűen ez a természetük, a fizikájuk.
Most döbbentem rá, hogy tévedtem. Mindez a régi totalitarizmusoknak csak egy visszfénye, félléte, árnya, ami immáron médiaesemény, divat, számítógépjáték és közösségi trollkodás, tiszta virtualitás. Tiszta látványtársadalom, látványeseményekkel. Viszont Orwell világa nem eljön, hanem abban az értelemben már rég jelen van, hogy épp ezért félóránként változhat, mik a mi örök értékeink és mik nem azok, kik a mi örök szövetségeseink és ellenségeink, azaz mi a sláger. Mindezt cégek és nagytőkések, általuk fizetett médiaszemélyiségek (akiket a folytonosság miatt politikusoknak neveznek), illetve a szórakoztatóipar moguljai és sztárjai által levezényelve.”