„A posztmodern liberalizmus egyik lényegi innovációja, hogy saját világnézeti eszköztárát értéksemlegesnek állítja be, míg az azzal szemben megfogalmazott politikai válaszokat – azok »politikai« jellegénél fogva – leminősíti. Természetesen a korábbi történelmi időszakok is jellemezhetők egyféle civilizatórikus képességekért vívott harcként, a propaganda (propagare: terjeszteni) mindig is létezett, mióta kettő vagy több ember él a Földön, és az egyik meg szeretné győzni a másikat igazáról.
Az tehát, hogy a korszellem kizárólagosan önmagát tünteti fel erkölcsösnek vagy hogy a történelmet különféle, de egyazon térben és időben létező, értékkötött paradigmák – például katolicizmus és protestantizmus, szocializmus és kapitalizmus – küzdelmeként látjuk vagy láttassuk, nem sok újdonságot hordoz magában. Az azonban kifejezetten a legújabbkori liberalizmus sajátja, hogy miközben sundám-bundám a saját életideálját sokszorosító békeharckombinátként üzemel, hivatalos önmeghatározása szerint a nagyközönség előtt úgy tűnik fel, mintha nem lenne morális színezete.”