Trianon: a győztesek ostobasága

Közeledik a trianoni békediktátum százéves évfordulója. Sokan, sokféleképpen fogunk emlékezni erre a nemzeti tragédiára. Bízom benne, hogy mindannyian méltósággal fogjuk tenni és nem válik az esemény politikai viták tárgyává. Annál inkább sem kéne, hogy így legyen, mivel az 1919-es Párizs körüli békeszerződésekről ma már egyre egyöntetűbb az az álláspont, hogy borzalmas hibákat foglaltak magukban. Különösen a száz évvel korábbi, a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszussal összevetve derül ki mennyire rövidlátóak voltak Clemenceau-ék Talleyrand-ékhoz képest. Bécs több, mint száz évre elhozta az európai békét, melyet csak korlátozott, gyors lefolyású konfliktusok szakítottak meg olykor. Ezzel szemben Versailles pusztán átmeneti fegyvernyugvásnak bizonyult, és már-már az eljövendő még nagyobb világégés bevezető akkordja volt. Ha a korábbi bécsi receptet követik, ma vélhetően másképp nézne ki a térségünk és Magyarország határai is.

Amikor Európa nagyjai 1814-1815 között megálmodták az akkori „új” európai rendet legalább olyan nagy feladat állt előttük, mint az első világháború győztesei előtt: a francia forradalom és Bonaparte birodalmi ambíciói nem kevésbé forgatták fel az európai civilizáció rendjét, mint a nagy világégés. És bizony az a békemegállapodás is könnyen lehetett volna előjele egy közelgő sokkal nagyobb konfliktusnak, melyben a kontinentális hegemón Oroszország feszült volna szembe a tengerek urával, Nagy-Britanniával. Akkor nem így történt, mert a nagyhatalmak higgadtak maradtak, nem szállt fejükbe a dicsőség és a háborúban velük szövetséges gyengébb hatalmak is belátták, hogy igényeik tekintetében önmérsékletet kell mutatniuk annak érdekében, hogy létrejöjjön egy erőegyensúlyra és racionális geopolitikára alapuló rend. Az eredmény: több mint száz év töretlen fejlődés és majdnem töretlen béke.

Ezzel szemben az első világháború győztetéseitől mi sem állt távolabb, mint a higgadtság és az önmérséklet. Franciaország és Nagy-Britannia, meg sem közelítette a száz évvel korábban győztes Nagy-Britannia és Oroszország geopolitikai erejét, mégis a revans gondolata vezérelte őket. Hiába őrizték meg, sőt, gyarapították gyarmataik számát, a britek és franciák pénzügyi rendszere és gazdasága teljesen tönkre ment. Az egyetlen ország, amely vitathatatlanul győztesként került ki a háborúból, az Egyesült Államok pedig, nem, hogy hidegfejjel állt volna a feladathoz, ellenkezőleg: Wilson elnök saját önellentmondásos idealizmusát igyekezett ráerőltetni Európára. Wilson világnézetében gond nélkül megfért az amerikai feketék alsóbbrendűsége a kis európai népek önrendelkezési jogával. E kis európai népek közül azok, akik időben álltak a győztesek oldalára hihetetlen mohósággal követelték háború alatt odaígért „jussukat”.  

Míg Bécs nagyjai nem vonakodtak az 1789 előtti vesztfáliai rend alapelveihez visszanyúlni és annak értékeit átmenteni, addig a Párizs környéki békék, elsősorban Wilson unszolására, mindenáron szakítani igyekeztek azzal a rendszerrel, amely az erőegyensúlyra támaszkodva egy évszázadig fenntartotta Európa békéjét. Így alapították az új rendet a „kollektív biztonság” gondolatára, mely nem pusztán az európai hagyományoktól állt távol, de a dühös, acsarkodó korszellemtől is, amit Versailles nemhogy feloldani nem tudott, de még el is mélyített. Mi több, a gondolat értelmi szerzője, Wilson elnök 1921-es távozása után, az egyetlen valódi nagyhatalom, az USA nem volt hajlandó csatlakozni a „kollektív biztonságot” szavatolni hivatott Nemzetek Szövetségéhez sem. 

Itt fogható meg a Versailles által megálmodott rend halvaszületésének oka. A „kollektív biztonság” Európától idegen gondolatát nem volt hajlandó aládúcolni az a külső nagyhatalom, melynek aktív közreműködése elengedhetetlen volt: az Egyesült Államok. Wilson olyan személyes meggyőződése alapján kívánta alakítani a háború utáni rendezést, amit egyébként saját honfitársai sem osztottak. 1920-ban már saját Demokrata Pártja sem volt hajlandó újra jelölni, pedig ekkor még az amerikai alkotmány nem korlátozta az elnöki ciklusok számát kettőre és maga Wilson is ambicionálta az indulást hanyatló egészségi állapota ellenére. Nagyon másképp alakult volna a világtörténelem, és azon belül a magyar is, ha már 2016-ban elfordul tőle az amerikai társadalom. A kollektív biztonság struktúrája akkoriban fenntarthatatlan volt. Sorsszerűen visszatért a nemzetek közötti vetélkedés, de az azt korábban kordában tartó erőegyensúlyt maga a „békeszerződés” roppantotta meg véglegesen.

Versailles, és azon belül Trianon, számunkra nemzeti tragédia, de Európa biztonsága, stabilitása és jövője szempontjából is tragikus hiba volt. A hagyományos erőegyensúly politikája megkövetelte volna azt, hogy Németországtól keletre létrejöjjön egy ellensúly, különös tekintettel arra, hogy 1920-ban senki nem jósolhatta meg milyen rend alakul majd ki a volt Orosz Birodalom területén. Lengyelország fontos eleme lehetett volna ennek és valószínűleg voltak olyan diplomaták, akik az erőegyensúly gondolatát nem teljesen elvetve kimondatlanul bíztak abban, hogy el tudja játszani ezt a szerepet. Azonban, bár lengyel barátaink felismerték és komolyan is vették a rájuk rótt történelmi feladatot, rövidesen kiderült, hogy több gyenge pontjuk is volt. Annak ellenére, hogy a régiót tekintve potenciális középhatalomként indultak, eleve tudni lehetett azt, hogy Németországot egyedül nem fogják tudni ellensúlyozni; mikor a szovjetek konszolidálták hatalmukat Ukrajna és Fehéroroszország területén, kiderült, hogy a Szovjetunióval sem vehetik fel a versenyt. Ráadásul, a keserű történelmi hagyományok okán kéttűz közé is kerültek, lévén, hogy elképzelhetetlen volt számukra a békés együttélés akár az egyik, akár a másik óriással. Mindeközben a térség kisállamai, a Versailles szülte Csehszlovákia és a balti államok, frissen szabadulván az idegen gyámságok alól, bőszen ragaszkodtak saját függetlenségükhöz, és nemhogy nem keresték Lengyelország kegyeit, de lépten nyomon gyengíteni igyekeztek annak befolyását. Litvániának és Csehszlovákiának területi vitája is volt a lengyelekkel. Lengyelország soron következő német-orosz felosztása kódolva volt a versailles-i rendszerben.

Egy pillanatra játszunk el a gondolattal, hogy a rendezést nem az (egyébként a gyakorlatban a vesztes országokkal szemben nem következetesen alkalmazott) nemzeti önrendelkezés és kollektív biztonság wilsoni látomására alapozzák, hanem az erőegyensúlyra. A győzteseknek látniuk kellett azt, hogy Lengyelország önmagában gyenge Németország ellensúlyozására. Két lehetséges megoldás van erre a problémára. Az első Lengyelországot tovább erősíteni, valószínűleg Ukrajna és Litvánia kárára. Ezzel az a gond, hogy a frissen újjászületett ország már így is több mint 30% kisebbségi népességgel bírt – ezt az arányt tovább rontani csak Lengyelország belső stabilitását aláaknázva lehetett volna. 

A nagy Lengyelország helyett a másik kézenfekvő megoldás, egy partner államokra épített lengyel vezetésű szövetségesei rendszer létrehozása lett volna. A fent jelzett balti és cseh-lengyel ellentét miatt a lengyelek biztos pontja ebben a rendszerben pedig nem lett volna más, mint Magyarország. A két nemzetet már akkor is több évszázados barátság kötötte össze, egymással szemben nagy háborúk, konfliktusok, területi követelések évszázadok óta nem voltak. Az 1920-as években még rendkívül élő 1848-49-es függetlenségi eszme öröksége erősítette volna ezt a szövetséget, nem beszélve a közös félelmekről a folyamatos német és orosz birodalmi törekvésektől. A bécsi 1815-ös konferencia szellemében tehát Lengyelországtól délre nem a teljesen védhetetlen és földrajzilag is értelmezhetetlen Kárpátaljával megtoldott Csehszlovákia lett volna Lengyelország fő szövetségese, hanem az erős államisággal és erős függetlenségi eszmével, valamint évezredes legitimációval rendelkező középhatalmi státuszú Magyarország. Ehhez persze a vesztes magyar félből majdhogynem győztest kellett volna faragni. És természetesen ennek az lett volna az ára, hogy a csehszlovák és román fél követeléseinek túlnyomó részét nem lehet teljesíteni. De ezzel a megoldással a keleti antantot sokkal biztosabb alapokra lehetett volna helyezni és lehet kisebb árat fizetett volna ezzel Európa, mint az a viszály, amit a Versailles-i békerendezés elhozott. E rendszerben, bár Magyarország vesztett volna területeket Románia és Jugoszlávia irányába, de nem kerül megcsonkításra, nem roppan és nem szégyenül meg.

Természetesen ez csak egy elmélet, de ezzel a megoldással bizonyosan másképp alakult volna a régió történelme is. Hiszen, ha a győztesek Magyarország regionális középhatalmi státuszát megőrzik, akkor az a revizionizmus helyett, az európai rend, a status quo fenntartásában lett volna érdekelt, ahogyan a megnövelt és szintén jelentős nemzetiségi területeket magukba foglaló Lengyelország, az új területeket kapó Románia és a soknemzetiségű Jugoszlávia is. 

Persze nem így történt. A fent említett wilsoni célt tévesztett idealizmus mellett azért sem, mert a francia diplomácia saját hagyományaival szembe fordulva érzelmi alapon ragaszkodott Németország megalázásához és egy nagy Románia (Richelieu és Talleyrand forgott a sírjában) létrehozásához. A Tanácsköztársaság színtiszta bolsevizmusa pedig végtelenül felháborította a briteket és az ő szempontjukból érthető gyanakvást ébresztett bennük Magyarországgal szemben. A végeredmény ismert: egy instabil, acsarkodó Közép-Európa, ahol minden ország egymás kárára politizált és esélye sem volt annak, hogy gátat szabjon Németország (és mint később kiderült a Szovjetunió) agresszív törekvéseinek. 

Az első világháború egy borzalmas katasztrófa volt. Ma ezt már tisztán látjuk, a francia és brit történészek is letettek arról, hogy a világégést a jó és a gonosz összecsapásának állítsák be. Talán a leghelyesebb összeurópai civilizációs polgárháborúként tekinteni rá. Én magam ennél tovább megyek: az európai uralkodó házak tömeges öngyilkossága volt ez, egy négy évig tartó őrület, ami elsöpörte az előtte virágzó európai rendet. Talán nem meglepő ezután, hogy az ámokfutást lezáró „béke” ostoba hibák sorát rögzítette vérbe mártott tollal. Különösen kegyetlen rövidlátással bánt el Trianon Magyarországgal, pedig egy háború utáni európai rend sarokköve lehettünk volna, ha azt bölcsebb előrelátással, vagy csak kevésbé ostobán tákolják össze. 

Most, a huszonegyedik század elején azonban, tekintsünk úgy Trianonra, mint évezredes történelmünk legnagyobb kihívására. Fejlődésünk és erősödésünk révén ma abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy visegrádi partnereinkkel együtt, a józan ész és a hagyományos európai értékek mentén, újra kezünkben tarjuk saját sorsunk. Éljünk ezzel a lehetőséggel!