Semmi nem úgy volt, ahogy hazudni szoktak róla

„Az esszé alapján úgy tűnt, hogy az emlékezetpolitika más elemeivel sem vagy elégedett. 

Utólag jöttem rá arra, hogy nagyon fontos, hogy elmondjam: semmi nem úgy volt. Állandó hazugság folyt, folyik és fog folyni arról, hogy miféle ellentétek is voltak, illetve vannak Magyarországon. Azok az ellentétek, amelyeket állandóan, újra meg újra elővesznek (a vidék-főváros, a népi-urbánus, stb.), az mind hazugság. Ez nem úgy volt a lélekben, ez nem úgy volt a történelemben. Ezek mind politikai manipulációk, és lehetetlen dolog az, hogy visszavetítsenek a ’60-as évekre olyan szellemi áramlatokat, amelyeket később, a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején kezdtek újra felmelegíteni ordas politikai szándékokból. Ezt utólag kellett felülről belevinni a magyar társadalomba, és ez sikerülni szokott. Az uszítás általában működik, de akkor épp nem volt annyi gyűlölet. Akkor konszenzus volt bizonyos dolgokban, például ’56-ot illetően, amiről kussolni kellett. Ha nem lehet beszélni, akkor nem lehet beszélni, mert elviszik az embert. De abszolút volt egy ilyen tömbszerű meggyőződés Magyarországon, és ez nem változott évtizedekig. Ma már persze másfajta nézetek vannak, de én fontosnak tartottam leszögezni, hogy az akkor nem úgy volt, ahogy hazudni szoktak róla.

Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga. Főleg, ha mások nem írják meg. Történészek nyilván foglalkoztak vele, de egy szépirodalmi műnek esélye van, hogy több emberhez jusson el, mint egy kiváló történelmi szakkönyv vagy szakcikk. Írok például egy Galántai Ambrus nevű nagyon helyes srácról, akinek aztán elég rosszul alakult az élete, mert elvesztette két lábát, ettől még tovább élte az életét, és nagyon szépen, becsülettel helytállt. Kiderült, hogy Bereményi legújabb regényében ő az egyik főszereplő – osztálytársak voltak Pápán, ezt én nem tudtam. Nagyszerű fickó volt. De egyáltalán, nagyszerű és rendkívül tehetséges emberek voltak a kollégiumban.

Ugyanakkor a legtöbben mégsem futották be azt a pályát, amely a képességeik alapján kitelt volna tőlük. Amikor évtizedekkel később elolvastad az 1968-ban írt első kisregényedet, te magad is meglepődtél azon, hogy életetek egyik legjobb korszakát éltétek, »a művet mégis áthatotta a kilátástalanság«. Ez a kilátástalanság a másik két esszében is visszaköszön. A Nyolcvankilenc címűben például a fejlődés különböző koncepcióit veted el, A rettegő közép utolsó szavai pedig azokat a felfoghatatlan teljesítményeket hozzák be, amelyek egyúttal az emberiség kihalásával is fenyegetnek. Szerinted mi az, ami fontos változás az elmúlt 60 évben, még ha nem is feltétlenül jelent fejlődést? 

Sok minden változott azóta. Elsősorban végigfutott a globalizáció a világon, tehát most már nincsenek elzárt közösségek. Az ipar fejlődésével, az információs forradalommal irtózatosan nagy technikai lehetőségek nyíltak meg, amelyeket nagyrészt kőkorszaki tudattal és célokkal használ az emberiség. A 18. század végén a feudalizmus kasztrendszere megbillent, azóta őrült növekedésben vagyunk, ami azonban nem törölte el a rabszolgatartást, amely ott van minden társadalom mélyén, így Magyarországon is. A feudalizmust sem törölte el teljesen, mert újra és újra fel tud bukkanni, meg tud erősödni, az emberi tudat pedig nem tartott lépést a tudományos-technikai változásokkal. Ha körbenézünk a világban, akkor még Amerikában is, nemhogy tőlünk keletebbre, olyan félfeudális viszonyokat látunk, amelyek nem felelnek meg a mostani ipari fejlettségnek. Ebből rettenetes tragédiák következtek már eddig is, és ezután is fognak következni. Csak az a kérdés, hogy amikor egy világháborúban eddig körülbelül százmillió halott volt, akkor most hány milliárd lesz. Ráadásul úgy látom, hogy a fejlettebbek és a fejletlenebbek közötti szakadék egyre csak nőni fog. Ez nyilván azzal fog járni, hogy a leszakadók valamilyen módon elpusztulnak. 

A mi helyzetünk egyelőre még nagyon jó, ’45 óta sok mindennel nagy szerencsénk volt, mert Európa peremvidékén vagyunk, és Európa még nem szakadt le annyira, mint amennyire lehetett tőle tartani. Még mindig az első 60 leggazdagabb ország között vagyunk a világon, minden bajunkkal és minden rettenetes szűkölködésünkkel együtt. De le lehet szakadni teljesen, és arra is van esély, hogy Európa szétrobban, abban a pillanatban pedig ez a balkáni térség még tovább fog töredezni. Nem vagyok se pesszimista, se optimista, megpróbálom elfogulatlanul nézni a folyamatokat, de hát az igazán aggasztó az az, hogy nem sokat tehetünk. Ugyanúgy ki vagyunk szolgáltatva a végzetnek, mint az ókori görögök, akik erről a végzetről már tudtak valamit. Azért is tudjuk élvezni az ő irodalmukat, mert arról szól, ami most van. Különben már rég elfelejtettük volna, és egy szavukat nem értenénk. De hát értjük.”