Megint nincs új a Kárpátok alatt

Románia a héten nemzeti ünneppé avatta június 4-ét, a trianoni békeszerződés elfogadásának napját.

A törvény főképp szimbolikus jelentőséggel bír, nem jár még munkaszüneti nappal sem. A tervek szerint állami megemlékezéseket fognak tartani, magasba szökik majd a román lobogó, és az állami himnusz dübörög minden csatornán. Mindez azért, hogy a törvényalkotók szándéka szerint hogy méltóképp megünnepeljék Nagy-Románia világra jöttét.

A javaslatot elsöprő többséggel el is fogadták, annak ellenére, hogy az emléknap nem egy jelenlévő, általános tradícióra épít, hiszen a román közvélemény inkább az 1918-as gyulafehérvári, nemzetgyűlésnek titulált, egyoldalú politikai felindulást ismeri; 1920 eddig kevéssé jelentett jelképes mérföldkövet. Most mégis azzá emelik.

Teszik ezt annak ellenére, hogy nem lehet úgy jövőbe mutató, nemzetegyesítő emlékezetpolitikát folytatni, ha szélsőséges megvilágításba helyezünk egy olyan eseményt, ami egy

A rendelkezés jóval több, mint a magyar-román történelemszemlélet összehangolásának évtizedes, fájó hiánya. Üzenet az erdélyi magyarságnak: ha a politikai racionalitás úgy kívánja, jottányit sem számít az érzékenységetek. És erős üzenet a román választópolgároknak: veletek vagyunk, együtt vagyunk, húzzátok ki magatok Jászvásártól Craováig, mi büszke román nemzet vagyunk! 

Bukarest ezzel természetesen újfent csak azt bizonyítja, hogy ha érdekei úgy kívánják, laza mozdulattal diszkriminálja saját állampolgárait: vannak jók és rosszak, első- és másodrendűek. Vannak az erdélyiek, akikhez jóval kevesebb fejlesztési forrás jut, mint a Kárpátokon túliaknak, léteznek jó és rossz kettős állampolgárságú románok; rosszak, ha magyar az a második állampolgárság. És persze ott van a legkézenfekvőbb, etnikai megkülönböztetés, amihez mindenkor vissza lehet nyúlni, és amire mindig pozitívan rezonál a szavazók jó része.

A román politikum persze nem először játszik rá a magyarellenes érzelmekre, és sajnos az lenne a meglepő, ha nem így tenne. A rendszerváltáskor felcsillanó remény, hogy eljöhet a nemzetiségek közötti konszenzus, épülhet a szó jó értelmében européer Románia, már számtalanszor megbukott. Fekete március, Iliescu, a Securitate továbbélése, a kicsinyes nyelvpolitikai harcok, Vadim Tudor vagy épp Funar trikolórra mázolt Kolozsvára, Johannis Klaus kiszólásai mind-mind annak útjelzői, hogy

Hiába megannyi jó civil kezdeményezés, értelmiségi hídépítés vagy épp magyar jelenlét az aktuális kormányzatban, amennyiben a döntéshozók érdeke úgy kívánja, a magyar kártya újra és újra büntetlenül kijátszható. 

Ha csupán az elmúlt évek eseményein futtatjuk végig a tekintetünk, akkor is azt láthatjuk, hogy nincs új a Kárpátok alatt. A hatóságok cinikus félrenézése mellett lefolyt Úz-völgyi attak vagy a román politikusok kijelentései mind azt sugallják, hogy a szellemi elit java továbbra is a magyarsággal szemben határozza meg önmagát. Elég a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtésének elítélésére vagy a Minority SafePackkel szembeni körömszakadtig való, teljesen értelmetlen küzdelemre gondolnunk.

Egy erős, magabiztos, prosperáló államnak vajon mi szüksége van arra, hogy

A politikai pragmatizmus felől közelítve a magyarázat persze egyszerű: sajnos a magyarellenesség még mindig bevethető csodafegyver, a közös ellenségkép még mindig identitásképző erővel bír bizonyos szavazórétegeknél. Jellemzően ott, ahol nincs igazi román-magyar együttélés, nincs mindennapi párbeszéd. A vegyes lakosságú területeken ugyanis a hétköznapi tapasztalat nem indokolja a magyarellenes fellángolást.

A másik magyarázat a történelmi lélektanban gyökerezik: mintha élne a kollektív tudat mélyén az a lassan évszázados félelem, hogy a fogyatkozó magyarság veszélyt jelent a román nemzetegységre, mintha valamiféle elhúzódó pánikbetegség hatná mélyen át a román közgondolkodás egy részét. Mintha a „megkaptuk Erdélyt, de száz évvel később sem hisszük el” szellemisége uralkodna Bukarestben.

És addig bizony Székelyföldről vagy Budapestről is nehéz bármit tenni, amíg ez

Pontosabban egyet lehet tenni: élni és túlélni, el nem porladni, és hinni abban, hogy egyszer csak leküzdhető lesz a többség kisebbségi komplexusa.