„Valaki nemrég kérdezte tőlem, hogy mi a Mércénél nem tartunk-e attól, hogy majd ezt a rémhírterjesztős dolgot minden félszóra ráfogják majd, és nem tartja-e ez vissza a szerzőinket attól, hogy megírják a véleményüket, vagy akár a pőre tényeket. Akkor azt mondtam, hogy nem lehet úgy újságot írni, hogy folyamatosan ez lebeg a szemünk előtt. Természetesen nem írunk rémhíreket, de tartjuk magunkat az elveinkhez, aztán lássuk meg, mi lesz ebből. Azzal viszont igazán nehéz mit kezdeni, amikor azt látja az ember, hogy magánszemélyeket hurcol meg a rendőrség, méghozzá a véleményük miatt. Most akkor a vélemény szabad? És hol dől el, hogy mi a vélemény, és mi a rémhír? Egyáltalán az, hogy ez a kérdés ma felmerülhet, önmagában iszonyatosan rémisztő.
Őszintén szólva kurva nehéz ma híreket írni. Épp azért, mert maga a kormány jóformán lehetetlenné teszi az adatokhoz való hozzáférést, a feltett kérdésekre szórványosan és sokszor hiányosan válaszolnak (ha nem egyenesen azzal riogatják a kérdezőt, hogy a rémhírterjesztés bűncselekmény). És mindeközben látjuk azt is, hogy egyre kevesebben mernek megszólalni, mert féltik az állásukat, ki vannak szolgáltatva a feljebbvalóiknak, a veszélyhelyzet kihirdetése óta a bizonytalanság, a fojtó légkör még kevésbé segíti az újságírói munkát.
És mint minden ilyen helyzetben, az ember, aki szereti érteni az őt körülvevő világot, ha megfosztják a kapaszkodóktól, elkezd spekulálni. Ez valahol természetes folyamat: ha azt látjuk, hogy valamit valahol valaki nagyon nem akar elmondani, nagyon el akar titkolni, akkor tudni akarjuk az okát. (Miért nem engedi anyu, hogy benézzek a szekrénybe? Csak nem ott lapul a karácsonyi ajándékom?) Márpedig az a mód, ahogy a kormányzat ma beszél az emberekkel, semmiképp sem segít abban, hogy tisztán lássunk a jelenlegi helyzetben. Sőt, az egymásnak néha ellentmondó intézkedések (az egyik nap még simán ezt, a másik nap már azt mondja a tájékoztatásra egyedüliként kijelölt operatív törzs triumvirátusa) is gyanakvást szülnek.”