Holokauszt és felelősség: miről nem beszél a holland király?

Hollandiában minden év május 4-én tartják meg a Halottak Emléknapját (Dodenherdenking), ami az országban a holokauszt és a második világháború áldozataira való közös emlékezés napja. (Arról, hogy ez már önmagában milyen blamázs, itt írtam korábban).

Az idei emlékezésen kivételesen beszédet mondott Vilmos Sándor holland király, aki párhuzamot vont a koronavírus miatti megszorító intézkedések és a korabeli zsidótörvények között. Utóbbi törvényekről ezt mondta beszédében: „Akkor a döntést meghozták számunkra. Egy megszálló, mely kíméletlen eszmeiségével több millió ember halálát okozta”. Beszédében továbbá utalt rá, hogy nagyanyja, Wilhelmina királynő nem tett eleget a német megszállás alatt a zsidóságért, és hogy hazáját akkoriban „a szabadság teljes hiánya” jellemezte.

Itt érdemes elidőzni egy pillanatra. Nyilván pozitívum, hogy – végre, 2020-ra, első holland államfőként – elismerte Vilmos Sándor nagyanyja sötét szerepét. Nyilván az is pozitívum, hogy idén januárban – ismét, első hivatalban lévő holland miniszterelnökként – Mark Rutte is elismerte hazájának holokausztban való szerepét. Ezek ugyebár olyan dolgok, amiket itt Magyarországon már minden kormány megtett, Orbán Viktor legutóbb Benjamin Netanjahu 2017-es látogatásakor, Áder János pedig 2012-ben, Izraelben. 

A probléma inkább az, hogy

Hiszen, mint mondta, a hollandiai zsidóellenes intézkedésekről a „döntést meghozták számunkra”. Pedig Hollandia 1940 májusi megszállása után a kollaborációra utaló jegyek már korán megmutatkoztak: még mielőtt bármilyen német követelés elhangzott volna, egyes újságok már elbocsátották zsidó alkalmazottaikat, zenekarok hátraültették zsidó zenészeiket, betiltották zsidó előadók műveit, a szociáldemokrata szakszervezetek elbocsátották zsidó tisztviselőiket, és a legmagasabb holland közigazgatás szintjén is utalás történt rá, hogy az országba érkezett 16 ezer német zsidó menekültet „kiadnák” Németországnak. A holland könyvtárak saját szakállukra összeállították 30 ezer zsidó szerző művének listáját, és a munkákat kidobták. Sajátos módon a betiltott könyvek listájára helyezték XI. Piusz pápa 1937-es náciellenes enciklikáját, a Mit brennender Sorgét is. 

Bizonyos fokú önjárás tapasztalható volt a holland közigazgatás részéről, igaz ebben a szervilizmus és az opportunizmus, nem feltétlenül az antiszemitizmus mutatkozott meg. Az amszterdami közigazgatás előre elkészítette a város „zsidótérképét”, melyen a zsidók által lakott házakat pontokkal jelölték. Jacob Lentz, a holland cenzusiroda vezetője 1937-ben részletes tervet nyújtott be új, fényképes holland személyigazolványok készítésére, melyet a kormány elutasított azzal, hogy „a feltételezés, hogy minden holland egyben potenciális bűnöző is, ellentétes a holland hagyománnyal”. A nácik azonban kapva kaptak Lentz ötletén, aki a megszállás alatt forradalmasította a holland személyigazolványok rendszerét, vízjellel ellátott, két fotót, két ujjlenyomatot, két speciális tintával készült személyes aláírást, a kiállító hivatal aláírását, illetve pecsétjét tartalmazó iratokat vezetve be. 

Ezzel az ellenállók és a zsidók dolgát súlyos megnehezítette, s nem is meglepő, hogy Hitler Berlinben személyesen tüntette ki Lentzet,

A „listázás”, mármint a zsidó lakosok precíz feljegyzése, ez esetben nem kevesebbet jelentett, mint a népirtáshoz való nélkülözhetetlen asszisztálást. Lentz tipikus esete volt az értékekre vak holland bürokráciának, melynek alapvetően ártalmatlan perfekcionizmusa a modern Európa egyik legborzalmasabb bűnének kellékévé vált. A cenzusiroda a zsidók összeírásában is igen alapos volt, példának okáért 1942 elején jelentésbe foglalva, hogy Kohnokat és Levyket találtak, akik nem szerepeltek a zsidók listáján. Egy anekdota szerint azonban Lentznek kellemetlen perceket szerzett, amikor a zsidós holland vezetéknevek listájára felírta a Wimmer nevet is, majd átadta azt F. Wimmer adminisztráció-ügyi német Generalkommissarnak.

Ezekre nem utalt beszédében a király. A dilemmát, miszerint bárki meghozta-e a döntést a holland belügy számára, hogy saját javaslatra felvesse a zsidó menekültek kiadását Németországnak 1940-ben, nem érintette. Ez a beszéd tehát explicit mosdatás volt, és – gondolhatná a magyar olvasó, aki a karcos publicisztikákon és a magyar emlékezetpolitikával való Fehér Ház szintjén történő foglalkozáson edződött – nyilván meg is kapta a magáét a holland baloldaltól, a zsidó szervezetektől és a nemzetközi sajtótól.

„Wilhelmina királynő egyetlen beszédében sem beszélt a zsidóság [üldöztetéséről]. A tény, hogy a király szóvá tette ezt a hiányosságot, nemcsak jogos, hanem bátor és különleges lépés volt részéről, és egyedi is” — fogalmazott az NLTimes szerint Ross Eisemann, az Izraeli Információért és Dokumentációért felelős Központ (CIDI) vezetője. A holland szociáldemokraták (PvdA) elnöke, Lodewijk Asscher „lélegzetelállítóan jó beszédnek” nevezte a felszólalást. Amszterdam Zöld Baloldalhoz tartozó polgármesterasszonya, Femke Halsema hasonlóan méltatta a beszédet. A hazai baloldali zsidó sajtó is méltatta a beszédet, megdöbbentő módon teljesen kihagyva (!) a király mondatát arról, hogy a „döntést” a zsidóellenes rendelkezésekről „meghozták” a német megszállók Hollandiának. Hosszasan lehet keresgélni a Magyarországot hasonló – természetesen sohasem államfői szinten érintő! – botrányok esetében azonnal – és joggal – kritizáló fórumokon az elítélést,

Az objektív szemlélőben természetesen rögtön kialakulhat a kép: ezek szerint az emlékezetpolitikai botrányoknak nem a tartalomhoz és a felvállalt nézetekhez, hanem a megszólalóhoz és annak politikai meggyőződéseihez lehet köze. Minden jel szerint, ha egy nyugat-európai ország államfői szinten kezd markáns történelem-mosdatásba, az elfogadható, mivel hazája követi az EU-s fősodratot, liberális politikát gyakorol. Ha egy magyar politikus – vagy ha éppen nem politikus, egy a kormányhoz szegről-végről köthető értelmiségi vagy publicista – fogalmaz hasonlóan, akkor Magyarországot akár nemzetközi fórumokon is elítélik. Itt nem óhajtom megvédeni a magyar történelem apologétáit, pusztán rámutatni kívánok: az emlékezetpolitika bizony politika, a politika pedig a hatalomról szól. Aki mást képzelt, csak áltatta magát.