A Térey Kft., avagy az utolsó nemzeti költő

„Az előző századforduló – a Nyugat megjelenése – óta nem változott politikai kényszertől függetlenül a magyar irodalmi mező akkorát, mint a ’90-es évek első felében. Soha korábban, soha azóta nem lazultak föl olyan hirtelen az irodalom játékszabályai; soha korábban, soha azóta nem folyt hasonló ütemű eredeti-szimbolikus tőke-felhalmozás. A nyertesek, talán utoljára, szimbolikus tőkéjüket anyagiakra válthatták: paraszt-, prekariátusbeli vagy munkásszülők új dalokkal, új mesékkel érkező gyermekei az akadémián helyezkedhettek el, vagy színtisztán az írásnak szentelhették maguk, s észbontó munka árán, de megélhettek szövegeikből. A kegyelmi állapot talán legnagyobb nyertesét köztudottan Térey Jánosnak hívták.

Közelmúltunk irodalmi szociológiája máig megíratlan. Ez nagyban hozzájárult, hogy a ’90-es években magától értetődő írói szerepfelfogás – az írás mint hivatás; az író mint autonóm művész; a megalkotott szöveg mint önreferens (csak önmagára vonatkozó) műalkotás – mára, egy drasztikusan megváltozott társadalmi szituációban, értelmezhetetlenné váljon, egyes kultúrszociológusok számára visszavonhatatlanul gyanúba keveredjen. Hozzájárult ahhoz is, hogy a különböző szerepek szerint megszólalók, akik néhány évtizede még hasonló elveket vallottak, az irodalom autonómiájának mibenlétét illetően ma ádáz vitákat folytassanak.

Az említett viták nem esztétikai természetűek. Nem azért, mert per definitionem ne létezhetne autonóm irodalmi mező (ez az autonómia mindig beszédmódok konstrukciójának és viszonyainak a függvénye), vagy mert »a jelenlegi helyzetben minden átpolitizált«. Azért nincs esztétikai vonatkozása a jelenlegi vitáknak, mert a ’90-es években létrejött magyar irodalmi mező szereplői, néhány kivételtől (Balassa Péter, Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Nádas Péter, Rakovszky Zsuzsa… – és, az alábbiakban kifejtendő értelemben, Térey János) eltekintve, nem dolgoztak ki koherens metapolitikai megszólalásmódot, vagyis a közügyek analízisére szolgáló irodalmi ellendiskurzust, amellyel esztétikai keretek közt markánsan elkülönböztethették volna magukat az agórán folyó tényleges politikai megszólalásoktól, továbbá metakritika alá vehették volna az agórán közkézen forgó politikai fogalmakat.

Valamint a politikusok és publicisták beszédében meggyökeresedett közhelyektől drasztikusan eltérő módon tehettek volna javaslatot arra, hogy szerintük mit érthetünk közösség, demokrácia, modernitás, emancipáció, szolidaritás vagy identitás (és ít.) alatt – nem mellékesen pedig, ellehetetleníthették volna, hogy ún. szekértolóként bármely politikai párt vagy tábor mellé besorolják őket.”