A kaméleon dala

„Furcsa állat a kaméleon. Tudjuk róla, hogy képes a környezet színét és mintázatát felvenni, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ne vegyék észre. Ez a tulajdonság egyként alkalmazható a védekezésre és a támadásra is. Ha az ellenség nem látja, nem is eszi meg, és ha zsákmány nem látja, akkor ő eszi meg azt, mert ne feledjük, minden érdekessége, különlegessége és cukisága mellett a kaméleon kegyetlen ragadozó.

Úgy vélem a környezethez idomulás, a láthatatlanság valami önkéntelen ösztön eredménye. Nem a kaméleon dönt arról, hogy milyen színű legyen, hanem valami ősi, belső instancia, ha akarja az állat, ha nem. Óriási probléma lehet ez valamely erős egyéniségű hüllő számára, hiszen ő – lévén erős egyéniség – éppen hogy fel szeretne tűnni. Azt akarja, hogy lássák, hogy észrevegyék és tudják: ő itt van közöttünk. Ehhez képest csak elbeszélésekből tudhatjuk, hogy itt van, hiszen nem látjuk. Véleményem szerint az ilyen kaméleonoknak igen nehéz sorsa van és életük frusztrációkban telik.

Arról a még súlyosabb helyzetről nem is beszélve, mikor olyan kaméleonnal állunk szembe, aki pontosan abból akar megélni, hogy feltűnik, nevezhetjük ezért közkaméleonnak is. A közkaméleon azzal keresi meg a mindennapi tücsökre valót, hogy folyamatosan látszik, vagy legalábbis szeretne, csak hát kaméleon szegény. Ilyenkor a frusztrált kaméleon dühöngeni kezd. Kirúgja a terrárium oldalát, becsületsértéseket vág a gazdája fejéhez, ám ettől viszont roppant idegesítővé válik.

Ez az érdekes állat és az ő lehetséges dilemmái, onnan jutottak eszembe, hogy olvastam a momentumos Cseh Katalin írását, melyben kórházi élményeit, benyomásait osztja meg a nagyérdeművel.”