Tükörszoba

„Az állásunk, a vállalkozásunk, a pénzünk, az autónk, az utazásaink, a nyaralás, a terveink. Ja, és a szüleink! Úristen, majd elfelejtettük, a gyermekeink... És sorolhatnánk. És azt hisszük ez a legrosszabb. De aztán kikerülhetetlenül szembesülünk azzal, ahol az életünkben tartunk, amit nem tettünk meg. Mindannak a valós értékébe, amibe eddig „beleadatuk” magunk. És ha kibírjuk, csak pár percig ott maradunk, ha csak kis ideig nem menekülünk azonnal zenébe, telefonálásba, Youtube-tartalomba, pálinkába, talán észrevesszük azt, ami igazán fontos.

Még szerencse, hogy hosszú ideig tart az önmagunkkal való összezártság. Mert pár napot simán átpihenünk, kiégett aggyal. A következő párat könnyedén áthazudjuk, szokva vagyunk! És nemcsak, ahhoz, hogy nem mondunk igazat magunknak. Hanem, hogy harsányan befelé üvöltve nyomjuk el az őszinteség gondolatcsíráit is, ahogy a durva katonai bakancstalp tiporja el a cigarettacsikk parazsát. Hosszú ideig kell »magánzárkánkban« csücsülni, ameddig saját fényünknek elkezdjük megengedni, hogy beszivárogjon a tudatunkba. Ameddig a korábban is nyilvánvaló igazság sugarai tagadhatatlanná válnak. És derengeni kezd... Hogy változtatni kell!

Érdekes, hogy a klinikai halál tudatosult állapotából visszatért emberek kivétel nélkül megváltoznak. Hirtelen egyértelművé válik számukra, mi a jó és mi a rossz. Milyen döntéseknek milyen következményei vannak. És hogy egyéni felelősséggel tartozunk, hogy rövid életünket szolgálatba állítjuk-e vagy magatehetetlenül hagyjuk, hogy legyen vele valami. És ha akarattal nem hagyjuk szétfolyni, akkor vasmarokkal, csukott szemmel és teli torokkal nem valami guminyulat kergetünk-e?

Érdekes, hogy a jó irányba induló emberek óriási többsége súlyosan traumatizált. Akik életveszélyes baleseteket szenvednek el, akiket a rák korán szembesít a múlandósággal, akik elveszítik családtagjaikat, vagyonukat, és talpra állnak, mind, mind ugyanolyan jó emberek lesznek, mint akik a klinikai halál állapotából megtérve egyszerre látták mérlegen az egész életüket! És felmerül a nagy kérdés? Miért kell megvárni, hogy felcsavarodjunk egy fára, elveszítsük a választott társunkat vagy megtámadjon a rák? Miért csak az után látjuk meg a fától az erdőt? Állandóan azon gondolkoztam, hogyan lehetne az emberek tömegeinek figyelmét a lényegesre, a fontosra irányítani preventíven, előre, mielőtt a szörnyű, életveszélyes fenyegetettség bekövetkezik. Éppen azért, hogy ne kelljen ezt annyi embernek megélni! Hogy ne csak a súlyos veszteségeket elszenvedett kisebbség vigye a hátán a normalitás terheit, hanem sokkal többen legyenek, akik önszántukból, tudatos döntésük szerint, kézben tartott és irányított életet élve – „csak úgy”, „olyanok”...

Régen, amikor tudták, hogy a saját magára bízott, kiskapukat kereső és könnyebb ellenállás felé szivárgó ember erre nem képes, ott volt a vallás. Minden hétvégén beparancsoltak egy felnőttképző intézménybe, és heti rendszerességgel huhogták a füledbe, hogy ha nem élsz rendesen, ha nem tartod be a szabályokat, ha nem hozol minden nap jó döntéseket, akkor bizony felcsavarodsz egy fára. Megbetegszel, elveszíted, rád omlik, elsüllyedsz, elszállsz. Még itt szenvedni fogsz, nem később jutsz pokolra. Tudták a vallási rendszer kifejlesztői, hogy heti impulzus kell nekünk. Igen. A többségnek kell a heti nyomás, ijesztgetés és csak páraknak elég az igaz, tiszta motiválás. Mert ha ritkábban kapunk erős jelzést, az ember a maga fejétől elcsalinkázik.

Azt hittük, túlfejlődtük ezt. Nincs erre szükségünk. Felnőttünk. Megokosodtunk. Saját kezünkbe vettük a saját fegyelmezésünk. És nézzünk körül. Látszik is a hatása. Ma, amikor azt hisszük, hogy elég okosak vagyunk, elegendő belső erővel rendelkezünk, hogy magunk irányítsuk az életünket, láthatjuk az eredményt. Kezdjük el értékelni a külső segítséget, amit a hagyományaink, a kultúránk szabályai, a vallásunk, az ünnepeink, a mély tartalommal bíró szokások jelentettek. Majdnem csak azok választják a nehezebb utat, akiket az addigi óvatlanságuk miatt az élet egy traumatizáló beavatással átpréselt a tű fokán.

És most eljött az idő. A karantén. A mi szerencsénk. Áldás ez, mert egy olyan katasztrófa, ami – egyelőre – nem csavart fel egy fára, nem kényszerített a klinikai halál állapotába. Csak nem enged nem szembesülni az életeddel. Mert hosszú ideig önmagaddal összezárva tart. Tömegeket szorít rá a szembesülésre, százmilliókat lökött a tisztítótűzbe, ültet be és kényszerít naponta felébredni a saját tükörszobájukban. Téged is. Hogy mindenfelől magadat lásd. Hogy jól megnézhesd. Hogy az asztal alatt rejtegetett életedet feltedd végre az asztalodra és szemügyre vedd. És kezdjél vele valamit, ami méltó hozzád. Hogy majd a tükörszobádból kijőve tudd, mi a jó, mi a rossz, és hogy éppen Neked mire van tehetséged – amivel tehetsz! Hogy ettől fogva érezd, mi az igaz, a fontos, az elsődleges. Hogy megúszd a vak tévelygést, és azt, hogy egy végzetes baleset vagy egy halálos betegség traumája ébresszen fel.

Vegyük észre, mekkora áldás, hogy a háború nélküli háborús megszorítások nyomása kényszerít arra, változz jobb emberré. Vajon elég ez ahhoz, hogy sokan, elég sokan kinyissák a szemüket és kinyújtsák a kezüket? Te kinyitod a szemed a tükörszobádban?”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.