„Idén április 20–21. a Holokauszt Mártírjainak és Hőseinek Emléknapja, héberül: Yom Ha’Shoa. A legtöbb magyar olvasó, ha nem zsidó hírportált olvas, valahol már itt bezárja a cikket. Jönnek a kommentek, hogy »miért kell már megint holokausztozni?« »Már megint a zsidó szenvedés a téma.« »Nem elég már?«
Komplex kérdések ezek – főleg, ha nem zsigerből ítélkezünk. Mindennek megvan a maga pszichológiája, és ha valamit megtanultam az elmúlt hat évben, az az, hogy ha nem teszünk fel kérdéseket, akkor bármilyen ügy mellett tesszük is le a voksunkat, nem leszünk sikeresek.
Természetesen, cionistaként (ami továbbra sem egy szitokszó!) egyértelmű, hogy összeszorul a gyomrom, amikor ilyen megjegyzéseket hallok vagy olvasok. De amikor az elmúlt hat évre utalok, akkor olyan történésekre emlékszem vissza, amikor a Neturei Karta tagja leköpött Manhattan közepén és lenácizott, vagy, amikor a BDS (Izrael-ellenes bojkott-mozgalom) tagjai káromkodtak, izraeli zászlót gyújtottak fel, míg mi Izrael születésnapját ünnepeltük (volna).
Ezek azért súlyosabb dolgok, mint egy buta komment. És aztán ott van az a történet, amikor a New York-i Stony Brooke Egyetemre hívtak meg előadást tartani és szórólapokon találtam magamat, amin annyi állt: »Gyerekgyilkos zsidó« – utalva az izraeli katonaság ellen gyakran használt vádra. Nos, se zsidó nem vagyok, se nem szolgáltam az IDF-ben, de ez a másik oldalt nem érdekli. Az öt tüntetőből négy az előadásom végén kezet fogott velem, és elnézést kértek. Ez elég nagy dolog. Hogyan jutottam ide az előadás végére? Kérdésekkel, türelemmel, és elfogadva azt, hogy ők is bizonyos »tapasztalat-csomaggal« rendelkeznek, mint ahogyan én is.”