Karantén, oktatás, magyar ugar: abúzus az egész világ?

Kinek nincs kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni,
építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat,
építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle,
építsen az égre házat, hogy ne érje semmi bánat.
(széki népdal)

Az Azonnalin Balázs Borbála arról ír, hogy mindent elönt az abúzus, az egész oktatás egy nagy erőszak, tanárostul, osztálytársakostul, tananyagostul, és a Pál utcai fiúk is egy nagy abúzus, meg hogy a tanár a migráció veszélyéről írat fogalmazást, ráadásul a tanárok virtuálisan is osztálytermi körülményeket akarnak fenntartani, mintha a gyerekek cirkuszi állatok lennének. 

És különben is: a magyar társadalmat csak a rettegés tartja össze.

Sőt: „A járványt követő válsággal valószínűleg a nyitott és demokratikus társadalmak és szociálisan gondoskodó államok sokkal jobban meg tudnak majd birkózni, mint a zárt, nacionalista és szolidaritásmentes félelemben élő magyar társadalom.” 

Bezzeg egy csomó nyugati országban választani lehet, hogy iskolában tanítják a gyereket vagy otthon. És kezd látszani, milyen fontos a szabadság, a bizalom és a kisközösségek.

Agyam eldobom ettől a gondolatmenettől: karantén, abúzus mindenhol, nacionalista magyar ugar, bezzegnyugat, kisközösségek.

Menjünk visszafelé.

Kisközösségek

Jelezném, hogy a home schoolingért épp a konzervatívok küzdenek Amerikában és Nyugat-Európában, a baloldal ellen,

– azokat a kisközösségeket, amelyekért a konzervatívok mindig is küzdöttek: Burke „köztes közösségeit” (család, iskola, egyházközség, horgászegylet, baráti körök stb.; lásd erről pl.: Robert Nisbet: Quest for Community; illetve a magam részéről: A konzervativizmus közösségelvűsége. Kommentár, 2019/2, 52-60.). Ezért tartja úgy a konzervatív elképzelés, hogy a társadalom communitas communitatum, a közösségek közössége.

Azt is jelezném, hogy a kisközösségi lét mindig is korlátozza a szabadságot, és hogy a baloldal épp azért verte ezeket szét, mert az elnyomás melegágyainak tartotta őket. Természetesen a felszabadítás eszköze az állam volt, aminek a feladata a kortárs baloldal szerint is az lenne, hogy mindenkinek pénzt adjon az önmegvalósításra, és semmibe ne szóljon bele. Kivéve persze azt, hogy bontsa le a partiarchátust, és miközben ki kell takarodnia a hálószobából, mert mit keres ott, aközben akadályozza meg a családon belüli erőszakot, meg tiltsa be a a szélsőjobbot, szóval az önmegvalósítás csak egy bizonyos kiváltságos rétegnek jár. 

Gondoskodó állam

Na most: a magyar állam szociálisan gondoskodó állam. Lehet, hogy Orbánék – nagyon helyesen – ezt kicsit meritokratikusabb irányba tolták, de bizony a magyar állam egy jóléti, gondoskodó állam még így is. Gosta Esping-Andersen hármas felosztásából – skandináv szociáldemokrata jóléti államok, európai kontinentális konzervatív jóléti államok és angolszász liberális jóléti államok – mi a másodikba tartozunk. 

Egyébként megjegyezném, hogy a túlzott állami gondoskodás az atomizációt segíti elő, mivel csökkenti az emberek egymásra utaltságát. A modern helyzet, hogy az államtól várjuk a gondoskodást, jólétet, az állam fizessen mindent: kényszerpálya, épp a kisközösségek gyengülésének következménye, egy valóban egészséges és összetartó társadalomban ugyanis

David Garland következtetése szerint a svéd modell például a „kollektív gondoskodás magas szintjét kombinálja az erősen individualista értékekkel és életstílus” támogatásával. Nos, ez nem épp a kisközösségek erődödését segíti elő.

Bizalomhiányunk tényleg van, köszönhetően legutóbb a kommunizmusnak, emellett pedig a magyarok többnyire egészséges nemzeti érzéssel rendelkeznek, de hogy nacionalisták lennének, az baromság. A nemzeti kisebbségeink mindent megkapnak, a kisebbségi szabályozásunk mintaszerű, nem szoktunk szlovákokat, románokat, görögöket, svábokat elnyomni, használhatják a nyelvüket, alakíthatnak önkormányzatot, kapnak rá pénzt, és a magyar állam nem vegzálja őket úgy, ahogy a határon túli magyarokat a szlovákok vagy a románok. 

Azt nem tudom, honnan veszi a szerző, hogy a magyar társadalmat a rettegés tartja össze, szerintem ez a saját körei rettegésének kivetítése a magyar társadalomra. 

Ami az oktatást és iskolát illeti

Éppenséggel, többek között az a célja, hogy a nebulók egymás közötti hatalmaskodásait lehetőség szerint megakadályozza – nem fogja mindig, de sokszor mégis. 

Az sem meglepő, hogy a tanár „osztálytermi körülményeket” akar fenntartani online órán is, mi mást akarna? Egyébként a szerző kivetíti a saját élményét az egész oktatásra, teljesen igazságtalanul, ugyanis eddig ahány iskola, annyiféle megoldással találkoztam. 

És elgondolkodom, hogy mi lenne, ha a tanár esetleg a migráció állítólagos pozitív hatásait elemeztetné dolgozatban: szerintem akkor nem háborodna fel Balázs Borbála, hogy politizál a tanár. 

Hogy a Pál utcai fiúk abúzusos regény?

Épp ez a lényege, ebben rejlik irodalmi értéke. Az Egri csillagokban nincs abúzus? A Twist Oliverben nincs abúzus? A nagy háborús regényekben nincs abúzus? A mítoszokban nincs abúzus? A népmesékben nincs abúzus? A Borbála-félék általában elég tágan – szinte értelmetlenül tágan – értelmezik az abúzus fogalmát. Így aztán azt kell mondjam:

Ha nincs feszültség, drámai helyzet, ami elindítja a cselekményt, akkor nincs történet. 

Ez az egész jól mutatja, hogy gondolkodik a radikálbalos bagázs. Én elhiszem, hogy ki akarják irtani a világból az abúzust, csak ez nem fog menni. Az abúzust, erőszakot, legyen fizikai vagy verbális, kisebb vagy nagyobb, pofon vagy háború, megregulázni lehet, de kiirtani nem. A „hatalmi viszonyokat” sem lehet kiirtani, sőt azokra szükség van. Az ember tökéletlen, esendő lény, akit nem lehet megjavítani, s egyik esendősége, hogy időnként erőszakos. 

Ha ez a feminista-radikálbalos projekt sikerülne, az azt jelentené, hogy visszatértünk a paradicsomba. Történelem ugyanis azért van, mert az ember esendő. Ha tökéletes lenne, nem lenne történelem, élnénk harmóniában egymással és a Teremtővel az időtlenségben. Konflktus, erőszak nélkül nem kezdődik el a történelem.

Lehet, hogy valakinek, aki a saját osztályában nemecseki helyzetben van, éppen a Pál utcai fiúk okoz katarzist, azért, mert a saját megélt élményeit látja benne vissza, ez ismerős neki. Végre róla is írnak! Milyen gejl, unalmas, történetmentes irodalmi alkotás az, amiben nincs konfliktus, nincs „abúzus”? 

És mit olvastatna Borbála a diákokkal? Harry Pottert, amit amúgy is olvasnak? Abban nincs abúzus? Dehogy nincs, az egész kiindulópontja egy megalázó, abúzusos helyzet, Harry gyakorlatilag nemecseki helyzetben van a nevelőszüleinél. A Trónok harcában nincs abúzus? A Szürke ötven árnyalatáról nem is beszélve. Vagy adjunk a gyerekek kezébe naturalista regényeket a délszláv háborúról, megerőszakolt apácákról? Az kortárs! 

A legkatartikusabb irodalmi alkotások mindig valamilyen megrendítő, drámai helyzetről szólnak, vagy arra refektálnak, például háborús traumákról szólnak, s ezzel azokat segítenek feldolgozni. A holokauszt-regények, amelyekkel folyót lehet rekeszteni, annyi van belőlük, nincsenek tele abúzussal? De, tele vannak, és az is érthető, hogy miért van olyan sok belőlük: hatalmas trauma volt, ami nagyon sok embert érintett. A lelki gyógyulás folyamatához hozzátartozik, hogy regényeket írnak és olvasnak róla, meg filmeket készítenek. Ugyanez a helyzet a kommunizmussal. Vagy akár a járványokkal is.

Karantén-erőszak

Az a WMN-en megfogalmazott aggodalom, hogy növekszik a családon belüli erőszak aránya a karantén miatt, érthető. Az eleve erőszakos légkörű háztartásokban most több alkalom van erőszakoskodni, a feszültség pedig mindenhol nő a hosszú összezártság miatt, s lehet, azok is néha felemelik a hangjukat, akik sosem veszekednek. De

Amit ezek mögött a félig-meddig persze jogos aggodalmak mögött látok, az az a paranoia, ami szószerint a világ legfontosabb dolgának azt tartja, hogy akadályozzunk meg bármi áron minden családon belüli konfliktust – nem pusztán erőszakot, konfliktust. S ezért hadrendbe állítaná az egész világot, és szidja a „magánélet mítoszát” (Adrienne Rich), mert az potenciális lehetőség az elnyomásra. Ezek a hangok azok, amelyek szerint az állam ne szóljon bele a gondolkodásunkba, ne menjen be a hálószobánkba, de azért tegye meg mégis mindkettőt, és állítson rendőrt a férjek mellé. 

Röviden: ez agyrém. Paranoiás hisztéria. Gondolom, annak a számlájára kell írnunk, hogy kijött a fáradtság a karantén sokadik napja után.

Egyvalamit üzennék Balázs Borbálának és a WMN-nek a mottóban is idézett népdal-verszakkal:

Kinek nincs itt kedve lakni, menjen mennyországba lakni,
építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat,
építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle,
építsen az égre házat, hogy ne érje semmi bánat.