Győztesen fogunk kijönni ebből a sötét időszakból

„A helikopterből miséztek?

Szentmisét nem tarthattunk, kivitelezhetetlen lett volna a vírus miatt. De elvittük magunkkal a helikopterre a kegyszobrot és az oltáriszentséget egy mostranciában. Ezzel adtunk áldást mindenkinek. Megható és lenyűgöző volt, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ekkora hatást fog kiváltani országszerte. Kis csoportokban mindenhol, bármerre repültünk az emberek kint álltak a háztetőkön, és díszített zászlókat, virágfonatokból készült szentképeket terítettek le ahová csak tudtak, kendőkkel integettek.

Végig a levegőben voltak?

Így van, csak tankolni szálltunk le, kétóránként. Végig mozgásban maradtunk, ez azért volt szükséges, hogy véletlenül se alakulhassanak ki kisebb-nagyobb csoportok, rosszabb esetben: nagyobb tömegek. Úgy szálltunk el a helikopterrel a falvak és városok, városrészek felett, hogy állandó látótávolságban legyünk. Így áldottuk folyamatosan az embereket. Persze ehhez szükség volt a média közreműködésére, mert több televíziós csatorna is élőben közvetítette, és tájékoztatott mindenkit, hogy pontosan hol vagyunk, és merre tartunk. Az emberek ezért felkészülten tudtak várni ránk. Szétoszolva a házak udvarán, tetőn, erkélyeken. Rengeteg ember.

Az áldást a gyakorlatban, hogyan képzelhetjük el?

Nem szabad bonyolult hókuszpókuszokra vagy fortélyokra gondolni. Minden nagyon egyszerűen és természetesen történt. Hajnalban mielőtt fölszálltunk a helikopterrel elmondtunk egy imádságot, ami egyébként a templomokban is hallható áldásszöveg volt, majd a bíboros úr és én a kegyszobrot és az oltáriszentséget felváltva tartottuk meg a kezünkben. Amikor lakott hely fölé értünk, akkor kinyitottuk a helikopter ajtajait és az emberek felé fordultunk. Közben magunkban imádkoztunk. Az emberek pedig extatikus állapotban fogadták az áldást.

Milyen reakciókat látott?

Csak azt tudom mondani, hogy lenyűgöző volt, amit láttam. Az emberek azonnali reakciója fantasztikus volt, az a feszült várakozás és az az egyszerre kirobbanó öröm. Sokan térdre borulva összekulcsolt kézzel imádkozni kezdtek, mások az ég felé nyújtották ki a kezeiket. Az ország nagy részének ez óriási vigasztalás és erőforrás volt. Rengeteg helyről kaptunk visszajelzést, hogy a kisegyházakhoz, a szektákhoz tartozó emberek is kint voltak az erkélyeken ugyanúgy, mint a katolikusok.”