Négy év rövid idő, ennyi általában nem elég ahhoz, hogy egy írói életművet tárgyilagosan meg tudjunk ítélni. Túl sok még a személyes emlék, túl sok az elfogultság pozitív vagy negatív irányban. Az „igazi” Esterházy Pétert egyelőre nem látni, pontosabban
az Esterházy Péter nevű néhai író egyelőre nem látszik ki igazán a rá rakódott értelmezési rétegek alól.
Ami viszont már most látszik (és persze tetszés szerint megítélhető), az az Esterházy Péter nevű jelenség, tehát nem az író, nem a magánember, hanem az a valaki, aki megnyilvánult, interjúkat adott, beszélgetett, felolvasott, egyszóval aki kilépett a nyilvánosság elé. Persze ebben a jelenségben nyilván nem kevés volt mind az íróból, mind a magánemberből.
Mostanában végighallgattam néhány régi beszélgetést vele és meg kellett állapítanom, hogy elég ritkán lehet hallani embereket ilyen szellemesen, jó humorral és okosan megszólalni. Leginkább azokra a beszélgetéseire volt ez igaz, amelyekben irodalomról, írásról volt szó elsősorban. Itt érződött a leginkább, hogy milyen hallatlanul művelt volt, mennyire a kisujjában volt a magyar és a világirodalom, és mindezekről ráadásul milyen élvezetesen tudott beszélni. Mindenestül az irodalomban élt és lélegzett.
Szembetűnő volt ezen képességeinek látványos elvesztése, amikor politikai ügyek mentén szólalt meg, ilyenkor távolról sem emlékeztetett arra a lefegyverzően intelligens figurára, aki Ottlikról vagy Pázmány Péterről olyan csillogóan tudott előadni. Mintha ezen a terepen bizonytalanabbul mozgott volna. Amit mélységesen meg tudok érteni egyébként.