Egyelőre nem látni – Esterházy 70

Ma lenne hetvenéves Esterházy Péter, de most már örökre hatvanhat marad. A halála óta eltelt négy évben kapott hideget és meleget aszerint, hogy épp melyik politikai oldalon esett róla szó. Esetében is – mint oly sok más esetben –

Vagy az van egyfelől, hogy minden magyar írók apja volt, egy pótolhatatlan irodalmi apafigura, aki nélkül minden üressé vált; vagy az van másfelől, hogy egy egyszerű hazaáruló, érthetetlen dolgokat összezagyváló, erősen túlértékelt író, aki ráadásként még a saját könyveit is innen-onnan összeollózott szövegekkel rakta tele.

Nagyjából ilyen véleményeket olvastam róla a halála óta eltelt időben. Egyik véleményt sem osztom. Az egyiket ezért nem, a másikat meg azért nem, ennél árnyaltabban most nem szeretném ezt itt kifejteni. Legyen elég annyi, hogy azok, akik szerint Esterházy gyenge és érthetetlen író volt, valószínűleg nem nagyon konyítanak ahhoz, amit irodalomnak hívnak.

Azok pedig, akik kritikátlanul istenítik, feltehetően nem elsősorban irodalmi megfontolások mentén teszik.

Négy év rövid idő, ennyi általában nem elég ahhoz, hogy egy írói életművet tárgyilagosan meg tudjunk ítélni. Túl sok még a személyes emlék, túl sok az elfogultság pozitív vagy negatív irányban. Az „igazi” Esterházy Pétert egyelőre nem látni, pontosabban

Ami viszont már most látszik (és persze tetszés szerint megítélhető), az az Esterházy Péter nevű jelenség, tehát nem az író, nem a magánember, hanem az a valaki, aki megnyilvánult, interjúkat adott, beszélgetett, felolvasott, egyszóval aki kilépett a nyilvánosság elé. Persze ebben a jelenségben nyilván nem kevés volt mind az íróból, mind a magánemberből.

Mostanában végighallgattam néhány régi beszélgetést vele és meg kellett állapítanom, hogy elég ritkán lehet hallani embereket ilyen szellemesen, jó humorral és okosan megszólalni. Leginkább azokra a beszélgetéseire volt ez igaz, amelyekben irodalomról, írásról volt szó elsősorban. Itt érződött a leginkább, hogy milyen hallatlanul művelt volt, mennyire a kisujjában volt a magyar és a világirodalom, és mindezekről ráadásul milyen élvezetesen tudott beszélni. Mindenestül az irodalomban élt és lélegzett.

Szembetűnő volt ezen képességeinek látványos elvesztése, amikor politikai ügyek mentén szólalt meg, ilyenkor távolról sem emlékeztetett arra a  lefegyverzően intelligens figurára, aki Ottlikról vagy Pázmány Péterről olyan csillogóan tudott előadni. Mintha ezen a terepen bizonytalanabbul mozgott volna. Amit mélységesen meg tudok érteni egyébként.

Nem árulok el nagy titkot, ha megvallom, hogy soha nem voltam a rajongója. Semmiféle elfogultság nem volt ebben, csupán arról volt (van) szó, hogy nem áll közel hozzám az a beszédmód, az az „irály”, amelyet képviselt. Ennek ellenére mindig is tisztában voltam vele, hogy nagy formátumú író, tiszteltem is érte. Van ezzel így az ember. Például James Joyce-ot sem szerettem soha különösebben, mégis látom, hogy kicsoda.

A Harmonia Caelestist, Esterházy opus magnumát viszont jelentékeny és nagy könyvnek tartom, amely tényleg a 20. századi magyar irodalom egyik emlékezetes pillanata. („Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”.)

Így fogalmazott Esterházy egy nekrológjában, amelyet a Jelenkor című pécsi folyóirat legendás szerkesztőjéről, Szederkényi Ervinről írt.

A halott ember tehát végtelen és örök, Istennel vagy Isten nélkül egyaránt. És hát tényleg nevetséges a szakmája felől nézni akár Esterházyt is immár, aki – hogy a Harmonia Caelestis egyik emlékezetes részletét idézzem, amelyben azt kérdezi, mi a különbség halott édesapja és az Isten között – „mindenütt ott van már, csak itt nincs”.