Mikszáth ugyanis Magyarország és Európa viszonyáról ír.
Először is úgy véli, hogy a parlamentarizmus korántsem egy külső minta átvétele, hanem egy hosszú magyar alkotmánytörténeti folyamat betetőzése. A magyar parlamentarizmus – írja – akkor is működött, amikor más országokban abszolút monarchiák léteztek, „amelyek az emberiség szabad fejlődését a nyers erő hatalmi gúlái alá hosszú időre eltemették”.
Ami itt azonnal szembetűnik, az két dolog. Az egyik, hogy a szerző szerint Magyarországon történelme során voltaképp egyenesvonalú volt a fejlődés, s abban sosem volt elnyomás. A másik, hogy az emberiség szabadságát olykor „hosszú időre” Európa más országai akasztották meg. Mikszáth nem mondja ki, de voltaképpen arról beszél, hogy a magyar elődök által követett történelmi út jobb és igazságosabb volt, mint az a nyugati, amelyet mindenfajta kilengések tarkítottak.
Azt is elmondja, hogy ez az igazságos elrendeződés 1222-től, az Aranybullától egy világos politikai-társadalmi elrendeződést intézményesített, ami azt jelenti, hogy „a hatalom jogilag és erkölcsileg csak akkor teljes, ha gyakorlásában a király és nemzet befolyása egybeolvad. …A magyar történelem egész folyamán az alkotmányos szabadság volt a szabály, a királyi önkény a kivétel”. Itt tehát a dicséret annak szól, hogy a király és a nemesség (nemzet) viszonyában nem volt alá- és fölérendeltség (mint Nyugaton), hanem egymással egyensúlyban voltak, amely egy folyamatos demokratizmust teremtett, miközben (megint csak kritika Nyugatnak), miközben Európában ez a fajta demokratizmus ismeretlen volt.
De tovább menve – és közelítve a 20. századhoz -: a reformkorban is fölényben van Magyarország más országokhoz képest. A magyar reformkor végén ugyanis a nemesség előharcosa a nemesi jogok eltörlésének és a jobbágyság felszabadításának, „amikor a világ kétharmad részében, az európai civilizáció élén haladó nemzetek fővédnöksége alatt a rabszolgaság még intézményesen fennállott”.