„Imádta a tábornoki egyenruhát, pedig sohasem volt katona. Háborúit elveszítette, csatát is csak védtelen civilek ellen nyert, mérges gázzal. A huszadik század jellegzetes arca: bajuszos képe, mint az orwelli Nagy Testvéré, minden falról figyelt, hol szúrós szemmel, hol dermesztő mosollyal. Ha nem mundérban, akkor elegáns öltönyben és kalapban, méregdrága karórával, vagy lóhátról, esetleg beduin népviseletben, fejkendősen, imádkozás közben.
Szaddám Huszein (1937–2006), Irak teljhatalmú ura nemcsak az öltözékét váltogatta. Volt szocialista, pánarab nacionalista, nyugatbarát, szovjetbarát, szekuláris modernizátor, végszükség estén az iszlám harcosa. Csak szociáldarwinista ösztönének hitt: a brutalitás önmagában nem elég, alkalmazkodni is kell. Ügyesen lavírozott a hidegháborúban, az aktuális szövetségestől mindig került pénz, paripa, de főleg fegyver.
A maga erejéből felkapaszkodó zsarnok archetípusa. Tehetséges, ravasz, céltudatos, gátlástalan, kegyetlen, bosszúálló. Tudott ígérni, hazudni, elbűvölő lenni. Félárva fiúként, keservesen tanulta meg a túlélés farkastörvényeit: hogyan használjon másokat a saját céljaira, mikor legyen hajthatatlan, mikor engedjen. Megjárta a börtönt, mielőtt palotaforradalommal magához ragadta a hatalmat, azután jó harminc évig ki sem engedte a markából.