Fiataloknál ez jó alkalom arra, hogy egyértelműsítsék, ki tetszik nekik és jó alkalom ez a lányoknak is arra, hogy diszkréten viszont jelezzenek: igen, vagy nem annyira komfortos ez számukra. Mert a húsvéti locsolás hagyománya a nőiesség, a feléjük irányuló tisztelet, figyelmesség befogadásának próbája is. Annak, ahogy ők felkészülnek, fogadják a locsolókat, beszélgetnek vendégeikkel, kapcsolatokat mélyítenek el. Megtanulják fogadni a jeleket, a bókot, finoman hárítani, ha nem a szívük választottja jelzi hevesebben hódolatát.
Húsvétkor megtanulunk bánni a férfiasságunkkal és a nőiességünkkel. Gyakorolhatjuk ezt! A férfi szívdobogva verset mond a nőnek, a nő meg fogadva azt, fürdik a feléje irányuló figyelmességben. Jó alkalom a férfiaknak arra, hogy egyértelműen ők kezdeményezzenek, ők táplálják férfi és nő összefonódó energetkai csodáját. Mert miről másról szólna a locsolóversikákből ismert virágokat ápoló kiskertész fiúk és a virágszál lányok szimbólumának megélése.
Meg kell ezt könnyíteni a fiúknak? Jó az, ha húsvét hétfőn tévét nézve lustálkodnak és majd szerdán, ha már úgyis ott vannak a lányok az iskolába meglocsolják őket? Normális dolog, hogy a lányok olyan fiúknak vigyenek tojást, figyelmességet, akik nem voltak képesek arra a minimális erőfeszítsre, hogy eljöjjennek hozzájuk, akkor, amikor annak a napja volt? Jó az, ha a leendő hölgyeket arra tanítjuk, hogy kedvességgel halmozzanak el olyan fiúkat, akik csak azért locsolják meg őket, mert éppen „kézre esnek”? Milyen üzenet ez a fiúknak? A férfiasság kiölésének első biztos lépésére szoktatják ezek az apák a fiaikat: nem kell küzdeni, demonstrálni a rátermettségedet, a hódolatodat. És ha felsejlik valami lelkiismeretfurdalás, akkor az optimista impotens mára férfihimnusszá avanzsált mantrája következik: ne bántsatok, „azért vagyunk olyan puhák, hogy ne fájjon”...
Az apák szégyene ez. Mert gyermekkorban ez az apákról szól. Hogyan is vághatna bele egy kisiskolás az autós távolságra lakó osztálytársnője meglocsolásába? A férfi erő kiáramlásának, megmutatásának, próbára tételének lehetőségét az apák kell biztosítsák, akkor, amikor még ezt a gyökeret táplálni érdemes: gyermekkorban! És akkor, amikor alkalom van arra, hogy egyértelműen megmutatkozzanak a nemi szerepek. És lássuk be – ma alig van erre ezen kívül lehetőség! A locsolás néphagyománya, társadalmi jelentősége és a tartalmi mélysége meg messze meghaladja a nemzetközi nőnap erejét. Hisz itt az egész nap a szocializációról szólt, a személyes beszélgetésekről. Arról, hogy régen látott emberekkel találkozunk a lányoknál járva. Hogy időt tölthetünk olyan hölgyismerőseinkkel, akikkel jóban vagyunk de év közben mégsem tudtunk beszélgetni. Arról, hogy barátaink felségeinek is külön figyelmet szentelhetünk. Hogy csak rájuk összpontosítva belelátunk az életükbe és személyes jelenlétünkkel ápoljuk a kapcsolatunkat. Ha máskor nem, évente egyszer. Tápláljuk a gyökeret. Számot vetve kapcsolataink minőségével, saját hozzáállásunkkal...
És szóljunk az anyákról is. A kényeskedő, „jaj már megint büdös leszek” síránkozásról. A „nem fogok egész nap haptákban állni” fanyalgásról. Arról, hogy mit üzennek azzal lányaiknak és fiaiknak, hogy bújkálással töltik az év egyelen olyan napját, amelyik férfi és nő kölcsönös tiszteletének ünnepe? Ahelyett, hogy a férfi és női energia egymásra találásában betöltenék befogadó szerepüket, majd este hajat mosnának... Ja, hogy aprósütemény kell? Hogy bort, szörpöt kell tölteni, hogy egész nap készenlétben kell állni? Nehéz a véndégfogadás? Nehéz az egész befogadás? Sokkal jobb a kiáramlás? Aznap (is) tévét nézni, kirándulni menekülni, edzeni? És az ilyen viselkedés miatt hiába kárhoztatjuk az apákat, férfiakat is: nincs annál rosszabb, mint kelletlen nőknek hódolni...