A karantén megmutatta, Nyugat-Európa jólétét a keleti munkások verejtéke táplálja

„Bár a perifériáról érkező munkások nem rendelkeznek az adott célország polgárait megillető szociális jogokkal (például nem férnek hozzá a munkanélküli vagy álláskeresési segélyhez), hézagosak az ismereteik az adott ország munkajogi szabályairól és gyengébb az érdekérvényesítő képességük is, számukra a célországban alacsonynak, de az otthonihoz képest magasnak számító bérek és rossz munkakörülmények vonzó alternatívát jelenthetnek.

Ez pedig biztosítja, hogy a centrumban jövedelmező legyen az építőipar, olcsó legyen – és egyáltalán legyen – zöldség az asztalon, és a magukat önállóan ellátni képtelenek – fogyatékkal élők, öregek, betegek – ne kerüljenek irdatlan összegekbe a különböző állami és magán ellátórendszereknek, és ne is szenvedjenek, vagy haljanak meg idő előtt.

Eközben pedig az ország munkaképes polgárai magasabb hozzáadott értékű – a tőkés rendszerben elismertebb, profitot termelő – ágazatokban dolgozhatnak, miután a társadalom fennmaradásához szükséges munkát részben vagy teljesen kiszervezték az ország közösségén kívül eső külföldi munkásságnak.

Ami pedig most, a járvány miatti karanténok, korlátozások idején kiderült, mikor a vendégmunkások láthatatlan hadait – legalábbis ideiglenesen – visszaköltöztek azon országokba, melyek útleveleiket kiadták, nem más, mint hogy ezen rosszul fizetett és meg nem becsült nem-állampolgárok nélkül a centrumországok pillanatok alatt megbénulnak.”