A fekete léggömb

„Üdvözlöm, mi már találkoztunk. Először akkor, amikor portás vagy utcai járókelő alakjában – erre már nem emlékszem, de nem is fontos – el tetszett magyarázni nekünk, hogy milyen senkik vagyunk.

Hogy hosszú a hajunk, meg majom zenéket hallgatunk, és igazán hálásak lehetnénk a bácsinak és a nemzedékének, hogy a háború után felépítette az országot. Én mondjuk már akkor sem értettem, hogy egy szétbombázott, hidak, középületek, kórházak és iskolák nélküli országgal ugyan mit lehetne csinálni, ha nem újjáépíteni, de nem szóltam. És arra sem, amikor azt tetszett állítani, méghozzá kitartóan, hogy nem a szüleim, hanem a rendszer taníttat ki, ezért hálásnak kéne lennem. Ezzel meg, ugye, az a baj, hogy engem mint tényezőt kihagy az okfejtésből, pedig az érettségit vagy a diplomát már akkor sem vágták hozzá az emberhez. Szóval, maradjunk annyiban, hogy én a mai napig a szüleimnek és magamnak tulajdonítom tanultságomat, nem pedig Gáspár Sándornak, a SZOT főtitkárának.

Láttam magát 1994-ben, 2002-ben, 2006-ban és legutóbb az önkormányzati választáson. Láttam nyitott ablaknál, boltban, buszon és utcai padon ülve. Sugárzó, diadalittas arccal magyarázott, és pompásan érezte magát, hogy Magyarországot ismét legyőzték azok, akik nem Magyarországra szoktak szavazni.”