A döntésképességről és a felelősségvállalásról

Manapság 45-90 napig tart Amerikában egy 95 százalékos szűrőkapacitású maszkokat gyártó gyár jóváhagyatása – írja Matt Parlmer a Twitteren.

Egy név nélküli, de állítása szerint a gyógyszeriparban dolgozó amerikai így ír arról, hogy miért nincs még oltóanyag.

Ahhoz, hogy egy oltóanyagot Amerikában ma jóváhagyatni lehessen, 3 hónap a tesztelési eljárás kidolgozása, 6 hónap összegyűjteni 1000 alanyt, 6-9 hónap a tesztelés, 3 hónap az adatok elemzése, és 3 hónap a hatósági jóváhagyás.

Ami természetesen abszurd. Napok alatt lehetne ezer alanyt találni.

Régen az orvosok részt vettek a gyógyszerészeti kutatásokban. A modern kemoterápia atyja, Sidney Farber gyakorló orvos volt a bostoni gyermekkórházban. Ma a gyakorló orvosok alapvetően passzívan állnak a gyógyszerészeti kutatásokhoz, mondván, az a nagy cégek dolga, majd ha elkészülnek vele, jönnek az orvoslátogatók és bemutatják az új terméket. Érthető. Nem akarnak részt venni ebben a túlbürokratizált folyamatban, a praxisuk mellett erre nincs idejük.

A bürokrácia csapdáját alapvetően a felelősségvállalás elkerülése okozza. 1960 környékén úgy nézett ki odaát, hogy egy új gyógyszer engedélyezéséhez elegendő volt azt bizonyítani, hogy "ésszerűen" (reasonably) biztonságos. Nem kellett bizonyítani, hogy működik. Ma mind a kettőt bizonyítani kell, statisztikai  szignifikanciával, jellemzően (P < 0,05), ami nagyon sokáig tart. És mellesleg sok pénzbe kerül. És ezzel is lehet trükközni.

Mi okozza a felelősségvállalás elkerülését? Jó kérdés, nyilván vannak intézményes és más okai is, de szeretnék valamire rámutatni: Nyugaton egyre kevésbé divat az autoriter vezetési stílus, inkább mindenki meghallgatása, a konszenzus kialakítása dívik. Ami egyfelől érthető, mert igencsak irritáló tud lenni egy asztalcsapkodó főnök. Másfelől viszont

Ugyanis ha egy vezető meghoz egy döntést, nyilván mindig lesz ellenvélemény. Ekkor két dolgot tehet. Vagy azt mondja, hogy az én felelősségem, tehát az én döntésem, nem érdekel az ellenvélemény, így lesz és kész. Ez az autoriter verzió. A másik lehetőség az ellenvélemények meghallgatása, és egy közösen vállalható kompromisszum, konszenzus kialakítása, amivel mindenki nagyjából együtt tud élni.

Csakhogy a közösen hozott döntés közös felelősséget is jelent, az pedig a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha mindenki felelős, senki sem felelős! Ezért szokták szeretni a bizottságokat, eloszlik a felelősség. Nyilvánvaló, hogy egy vezető nem vállalhat egyszemélyes felelősséget egy olyan döntésért, amit nem akart, ami nem az ő döntése volt, hanem egy kompromisszum, amibe belekényszerült.

Persze lehetne ezzel vitatkozni, például azt mondani, hogy a vezetőnek tudnia kell, meddig mehet el a kompromisszumokban; mi az, ami szerinte már nem vállalható; és ebben a formában is felelősséget kell vállalnia, hogy ne engedjen túl sokat, ne fogadjon el olyan javaslatot, ami egyértelműen rossz döntés.

Viszont azt is látni kell, hogy ha folyamatosan, évtizedeken át olyan nyomás van a vezetőkön, hogy konszenzust kell keresniük, „jó csapatjátékosnak” kell lenniük, nem lehetnek autoriter „seggfejek”, és alapvetően azokat szelektálják, léptetik elő, támogatják, választják meg, akik jók a konszenzuskeresésben, akkor

Amit ösztönzöl, amire szelektálsz, azt kapod. De akkor ne csodálkozzunk a döntésképtelenség és a felelősség elhárításának eredményein.