A döntésképességről és a felelősségvállalásról

2020. április 09. 13:52

A túltolt konszenzuskeresés igen jó eséllyel a személyes felelősségvállalás fokozatos eróziójához vezet.

2020. április 09. 13:52
hllndr
Mandiner

Manapság 45-90 napig tart Amerikában egy 95 százalékos szűrőkapacitású maszkokat gyártó gyár jóváhagyatása – írja Matt Parlmer a Twitteren.

Egy név nélküli, de állítása szerint a gyógyszeriparban dolgozó amerikai így ír arról, hogy miért nincs még oltóanyag.

Ahhoz, hogy egy oltóanyagot Amerikában ma jóváhagyatni lehessen, 3 hónap a tesztelési eljárás kidolgozása, 6 hónap összegyűjteni 1000 alanyt, 6-9 hónap a tesztelés, 3 hónap az adatok elemzése, és 3 hónap a hatósági jóváhagyás.

Ami természetesen abszurd. Napok alatt lehetne ezer alanyt találni.

Ez egészen egyszerűen a bürokrácia, a papírmunka csapdája.

Régen az orvosok részt vettek a gyógyszerészeti kutatásokban. A modern kemoterápia atyja, Sidney Farber gyakorló orvos volt a bostoni gyermekkórházban. Ma a gyakorló orvosok alapvetően passzívan állnak a gyógyszerészeti kutatásokhoz, mondván, az a nagy cégek dolga, majd ha elkészülnek vele, jönnek az orvoslátogatók és bemutatják az új terméket. Érthető. Nem akarnak részt venni ebben a túlbürokratizált folyamatban, a praxisuk mellett erre nincs idejük.

A bürokrácia csapdáját alapvetően a felelősségvállalás elkerülése okozza. 1960 környékén úgy nézett ki odaát, hogy egy új gyógyszer engedélyezéséhez elegendő volt azt bizonyítani, hogy "ésszerűen" (reasonably) biztonságos. Nem kellett bizonyítani, hogy működik. Ma mind a kettőt bizonyítani kell, statisztikai  szignifikanciával, jellemzően (P < 0,05), ami nagyon sokáig tart. És mellesleg sok pénzbe kerül. És ezzel is lehet trükközni.

Mi okozza a felelősségvállalás elkerülését? Jó kérdés, nyilván vannak intézményes és más okai is, de szeretnék valamire rámutatni: Nyugaton egyre kevésbé divat az autoriter vezetési stílus, inkább mindenki meghallgatása, a konszenzus kialakítása dívik. Ami egyfelől érthető, mert igencsak irritáló tud lenni egy asztalcsapkodó főnök. Másfelől viszont

erős összefüggés van az autoriter vezetési stílus és a felelősségvállalás között!

Ugyanis ha egy vezető meghoz egy döntést, nyilván mindig lesz ellenvélemény. Ekkor két dolgot tehet. Vagy azt mondja, hogy az én felelősségem, tehát az én döntésem, nem érdekel az ellenvélemény, így lesz és kész. Ez az autoriter verzió. A másik lehetőség az ellenvélemények meghallgatása, és egy közösen vállalható kompromisszum, konszenzus kialakítása, amivel mindenki nagyjából együtt tud élni.

Csakhogy a közösen hozott döntés közös felelősséget is jelent, az pedig a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha mindenki felelős, senki sem felelős! Ezért szokták szeretni a bizottságokat, eloszlik a felelősség. Nyilvánvaló, hogy egy vezető nem vállalhat egyszemélyes felelősséget egy olyan döntésért, amit nem akart, ami nem az ő döntése volt, hanem egy kompromisszum, amibe belekényszerült.

Persze lehetne ezzel vitatkozni, például azt mondani, hogy a vezetőnek tudnia kell, meddig mehet el a kompromisszumokban; mi az, ami szerinte már nem vállalható; és ebben a formában is felelősséget kell vállalnia, hogy ne engedjen túl sokat, ne fogadjon el olyan javaslatot, ami egyértelműen rossz döntés.

Viszont azt is látni kell, hogy ha folyamatosan, évtizedeken át olyan nyomás van a vezetőkön, hogy konszenzust kell keresniük, „jó csapatjátékosnak” kell lenniük, nem lehetnek autoriter „seggfejek”, és alapvetően azokat szelektálják, léptetik elő, támogatják, választják meg, akik jók a konszenzuskeresésben, akkor

ez a folyamat azért igen jó eséllyel a személyes felelősségvállalás fokozatos eróziójához vezet.

Amit ösztönzöl, amire szelektálsz, azt kapod. De akkor ne csodálkozzunk a döntésképtelenség és a felelősség elhárításának eredményein.

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 75 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
annamanna
2020. április 09. 16:59
A családi struktúra túlélőképessége nyilvánul meg az összes archaikus társadalomban, akikre az európai fehérek a földrajzi felfedezések között rácsodálkoztak. Az egyik legmegdöbbentőbb példája a család szívósságának a szibériai Likov-família, akik 1936 és 1978 között nem láttak embert: https://index.hu/tudomany/tortenelem/2013/01/30/40_evig_elt_elzartan_egy_sziberiai_csalad/ (a kommunisták elől a tajgába menekült ortodoxokról van szó). Utóbbi eset érdekessége, hogy a rendkívül szívósan túlélő rendszer akkor omlott be, amikor végül is más emberek közelébe kerültek. Talán pont vírusfertőzéseket kaptak el a városiaktól, mindenesetre a négy felnőtt gyerekből három rövid időn belül meghalt, az apa pár év múlva, és az egyetlen életben maradt "gyerek" továbbra is remeteként élt az erdőben. A szabályokra, profizmusra épülő szervezetek összeomlása sokkal gyakoribb, talán mert túl energiaigényes fenntartani egy állandó magas színvonalú teljesítményt. És mert túl védtelenek a "primitív", de szívósan túlélő családi modellel szemben. A két szerveződési modell a hétköznapi életben rendkívül gyakran keveredik, valamilyen szinten mindkét struktúra elvei jelen vannak mindenhol. A családban is elvárható némi profizmus, szabályszerűség, és a munkahelyeken is nyilvánvalóan jelen van a spontaneitás. Összességében szerintem jó lenne, ha a profik sikeresebben tudnának versenyezni a spontán szerveződésekkel, vagy még pontosabban, ha a profizmusnak több szerepe lenne általában az életben.
annamanna
2020. április 09. 16:42
Két párhuzamos csapatmodell fejlődött ki a világban, már ősidők óta. Az egyik a család. Ebben a csapatban nem elvárás a különösebb profizmus és hozzáértés, nem elvárás a szabályokhoz való merev ragaszkodás, ezért egyrészt roppant rugalmas és sokszor megengedő a "buhera"-kreativitás felé, meglehetősen gyorsan tud alkalmazkodni egy hirtelen kialakuló helyzethez, de elég alacsony színvonalon és magas rizikóval. Ami alapvető feltétel a családban, mint modellben, az a lojalitás. A személyi megbízhatóság, személyes ragaszkodás. A másik a munkahelyi kollektíva, ami a profizmusra és a szabályokra, normákra, azok betartására épül. Ez sok tekintetben rugalmatlan, merev, nehézkes és kellemetlen, mivel a személyközi kapcsolatok gyengék, a bizalom alacsony fokú. Viszont a teljesítménye magasan veri a családmodell teljesítményét, ha már egy adott szakterületről van szó. A családban az szerzi meg a vezető szerepet, akiben a legtöbben és a legjobban megbíznak, vagyis a családi vezető szerep általában informális (rejtett), a valódi vezér az anya. Mivel maga az egész modell a bizalomra alapul, és őbenne bízik leginkább a többi családtag (persze lehet, hogy az apában, de az inkább esetleges, időleges helyzet, az alapeset az anyában való bizalom). A munkahelyi kollektívában (alapesetben) azé a vezető szerep, akié a legtöbb szaktudás. De idővel ez változott, és előtérbe kerültek azok a vezetők, akiknek nem a tudásuk sok, hanem a pénzük. A nagyvállalkozó, kapitalista, tulajdonos, esetleg államilag kirendelt cégvezető stb. Utóbbi esetben az állam (vagy más nagyobb szervezet) tulajdonolja a munkahelyet, és irányítja a kollektívát. És az figyelhető meg, hogy ilyenkor a családi szerveződés, ami alapvetően a lojalitásra épül, felülírja a munkahelyi, szabályszerű, profizmusra alapuló szerveződést. És pontosan emiatt iszonyatosan képes le is rontani a munkahelyi kollektíva teljesítményét, ehhez elég a kommunista gazdálkodás rettenetes ostobaságát említeni. A profik és a szabályokat követő szakemberek, akik az igazi terheket cipelik, ősidők óta hátrányba kerülnek a családi, informális, buhera szerveződések mögött, mivel az utóbbiakat nem érdeklik a szabályok és a minőség, nagyon rugalmasak, gyorsak. És természetesen nehezen felismerhetőek a szabálykövetők számára.
tango47
2020. április 09. 16:35
Szükség törvényt bont." A vietnami háborúban a szanitécek pillanatragasztóval látták el a harctéri sebesüléseket (ráadásul cián alapú a ragasztó), mégsem ítélte el őket senki, ha sikerült a kórházig életben tartani a sebesültet. Azért az nem lenne túl jó, ha a gyógyszergyárak termékei csak annyira lennének biztonságosak, mint az interneten árusított csodaszerek.
Zambojimmy
2020. április 09. 16:33
Az autoriter vezetési stílus pedig azért nem vállalja semmiért a személyes felelősséget, mert mindenhova könnyen irányítható, szervilis embereket ültet, maga helyett. Ha borul a bili, majd őket hibáztatja, és lecseréli őket másra.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!