Új immunitás

„Téríts minket észhez, Uram! Hordozzuk az álommázsát. Emeljük fel az arcunkat »Most, most, amikor a bajok sokasulnak.«

Mert voltak nagy elbizonytalanodásaink és nagy felbuzdulásaink is. De nagyon szeretem azokat, akik Vereckén jöttek be, vagy még előbb, mindegy is, mikor. Szeretem nagyon ezt az ősi magyart, aki fenntartotta a nyelvet, a furcsa kevert, turulos, keresztes hitet, táncot, faragást, írást, dalt, mesét, álmot. Igen, persze igaz, hogy legtöbbünk őse nem Vereckén át jött, s sokféle vér keveredik bennünk, de ha újra akarjuk kezdeni, ha meg akarunk felelni az Úr mostani nagy kihívásának, csak ehhez a kincshez fordulhatunk, amit ők cipeltek évszázadokon át, s ami itt él bennünk is. Nagy a kísértés mostanában, hogy tagadjuk meg ezt az örökséget. Mondjuk, hogy bennünk már semmi sincs ebből. Sajnos ez a csúf lemondás az egykori kabarékból – onnan is a rosszabbakból –, mára a művészetekig is eljutott. Nem a kabarénak fog megártani, hanem a művészeteknek. De szerencse, hogy itt van nekünk Ady Endre! Ó, de nagy szerencse! És Nagy László! Áprily Lajos, Dsida Jenő. A fiatal Magyarország. Merre járhatnak most? Itt kell lenniük valahol a fogyó Hold és a finom márciusi napsugár fényeiben.

Újra kell majd indítani az életet. A gazdaságot. A küzdést. De leginkább a kultúrát. Újra kell olvasni a könyveket, gondolni a szavakat, s vágyni az igaz, misztikus szóra, a hívó szóra, a fájdalmat enyhítő, a megaláztatást elűző szóra. Gyergyótól Árváig. Lipótvárostól Kőbányáig. A sok mostani kalimpálás helyett. Csak nehogy ott kezdjük újra, ahol abbahagytuk. Semmit ne kezdjünk ott! Teremtsünk új körülményeket! Nem kell feltalálnunk a meleg vizet: óriási a kincsünk. Újra kell teremteni a reményt, a hitet. Hogy gyermek kell, fiatal. Ezer lakosú faluban minden második lakos legyen új ember, ha vén is, akkor is, új élet, új remény. Tűnjön el a nihil, a gúny, a megvetés, s ha újra támadna, peregjen le rólunk észrevétlenül. Ez az új immunitás. Új immunitást hirdet itt egy elgyengült, elárvult vereckei magyar, akinek honvágya van a szkíta puszták után, de még inkább a Kárpát-medencei hegyek, folyók, boldog életek, a jövő iránt. Száz évre megfeneklett itt sok minden. S ezért is: senki ellenére, senki kivéreztetésére, mindenki örömére szólok az új élet reményében. Ipolypásztót és Vámosmikolát csak egy kis folyó választja el, amely felett elandalognak a dallamok. Soha nem jártam ott, s az új, egészségesebb világ jótéteményeit már biztosan nem fogom élvezni. Semmi önzés nincs bennem. A vérebek letérdelnek elénk, higgyétek el, csak ne omoljunk szét, ne adjuk fel, ne dőljünk be a szép szavaknak, mert senkitől, semmi jót nem várhatunk, csak magunkon segíthetünk. Gyermekünk nem más ellenében születik, s főként nem ellenünkre. Egyensúly nem a gyermek és a párizsi vakáció között van, hanem a lelkünkben, amelyhez Párizs csak egygrammnyi szépséget adhat – adja, ha tudja még –, de a hódolat a gyermeket illeti, mert az boldogságot ad.

Így állunk hát e mostani már­cius közepén. A rózsámon, barackfámon már rügyeket látok, a tavasz áradása megérint. Az új immunitás a nemzet testében biztosan kialakul már. Az élet újul. Ha szorongunk, nem baj. Búcsúzunk. Megvénült könyveink ne kerüljenek tűzre, megszenvedtünk értük. Valaha igét zengtek, s ami érték volt bennük, az lesz a muníciónk.”