Szegény ember világvégéje

Ugyan még korán van ahhoz, hogy a koronavírus globális terjedésének konklúzióit boncolgassuk, hiszen közel sem látni a fényt az alagút végén, a hírek szerint Kínában is kialakulhatnak még új gócpontok a külföldről bevitt fertőzések útján. Ennek ellenére máris megjelent néhány fontos elemzés a jobboldalon (Pesti Srácok, Tutiblog), amikben

Természetesen üdvös, hogy a diskurzus a baloldal előtt ismét fényévekre haladó jobboldal térfelén zajlik: ismét bebizonyosodott, hogy aki a világ fontos eseményeire érdemben reflektáló hangot keres, az errefelé kell, hogy kutakodjon. Ahogyan a migrációs válságra is elsőnek a szuverenista jobboldal reagált – és helyesen reagált –, úgy a koronavírus kezelése és elemzése sem váratott a magyar konzervatív oldal részéről.

Sokan sok számot mondtak arról, hogy meddig fog tartani ez az egész. Orbán Viktor korábban fél évet említett, egyes brit és holland megszólalók egy évet, Angela Merkel német kancellár két évet. Én nem szeretném megfejteni, hogy mi fog történi akár csak fél év múlva, helyette történészként inkább a múlthoz nyúlok, hiszen nem először nézünk szembe globális felfordulásokkal.

Az ilyen eseményeknél mindig van az értelmiségiekben és a politikusokban egy késztetés, hogy a korábbi világrend végét meghirdessék, és aztán mindig kiderül, hogy az emberi jellem rendszerfüggetlen, azaz nem változik. Ilyen értelemben biztosan a Tutiblog szerzőjének van igaza: amint vége lesz ennek az egésznek, úgy fognak visszarajzani a WizzAir olcsó járataira és a Tinderre az ezredfordulós tinik, mintha mi sem történt volna.

Klein Károly, a váci direktórium tagja – amikor zsidó létére nem a zsidó tőkések elemésztése mellett érvelt – arról beszélt, „a kizsákmányoló tőkés rendszer mindenhol megbukik szerte a világon”, mert az első világháború „véres kohóiban, a lövészárkok gázfelhőjében” egy új világ született. Érdemes kiemelni, hogy a tőke világszerte való bukásáról ábrándozott – azaz lényegében a globális kapitalizmus végéről, még ha nem is ismerhette ennek a fogalomnak mibenlétét. De szintúgy lehetne idézni Varga Jenő népbiztost, aki azt hirdette meg 1919 áprilisában, hogy eljött „a bankuralom halála”. Aztán a kommunizmusnak az ellenforradalmárok – és a románok – véget vetettek, és mégsem fordult meg a világ.

A fentieknek azonban nem csak a baloldalon voltak hívei. A korabeli új jobboldal – ébredők, fajvédők, keresztényszocialisták – sem voltak jobb véleménnyel a kapitalizmusról. Szabó Dezső Elsodort falujában „keresztes háborút” vizionált „az átkos”, „dögletes” „szabad verseny” ellen, Bangha Béla jezsuita páter nagyhatású könyvében „mindenekelőtt” a „szabadverseny megfékezését” tűzte ki célul, Zsilinszky Endre (ekkor még nem vette fel a Bajcsy előnevet) pedig

Amikor aztán a Bethlen-rendszer mégsem buktatta meg a kapitalizmust, és mégsem vetett véget a nagybirtoknak és a bankrendszernek, Lendvai István fajvédő költő – s később nyilasellenes mártír ellenálló – sértetten írta: „Nevet Berger, nevet Gold / keresztény kurzus: ennyi volt”. Antiszemita megjegyzéseit félretéve a költő arra gondolt, hogy a zsidókkal azonosított kapitalizmust nem számolta fel a bethleni konszolidáció.

Hasonló nézetekre persze később is volt igény. Amikor Adolf Hitler 1933-ban hatalomra jutott, Oláh György szélsőjobboldali író sietve meghirdette a „világliberalizmus végét”, azt is egyértelművé téve, hogy itt egy „igazságtalan gazdasági rendszert” készül letörni a náci Németország. Érdekfeszítő módon Joachim Prinz német rabbi csak kontrázott, mikor azt írta, hogy Hitler uralmával „a liberalizmus elbukott, a parlamentáris demokrácia darabokban hever a földön”. Aztán persze Hitler, és később a Szovjetunió sem döntötte meg a magántulajdont és a demokráciát. Amire a fenti szerzők nem gondoltak, az az a teória, miszerint a kapitalizmus és a magántulajdon alapvető törvényei talán mégis csak a társadalom alapjaiba vannak kódolva, és talán mégsem ördögtől való a gondolat, hogy ha nekem sok körtém van, a szomszédnak meg téglája, és nekem tégla kell, akkor elcserélem vele a körtémet. Aztán meg a fiamra hagyom a téglát, aki úgy sáfárkodik vele, ahogy szeretne. 

Itt persze szólni kell a másik végletről is. Hazai kontextusban természetesen

amely elsősorban a Cobden-kör (kb. a mai szabadpiac-hívők) vonzáskörében összpontosult, amelyik azt hitte, hogy vissza lehet térni a dualizmus gazdasági és társadalmi viszonyaihoz. Amit nem értett meg ez a társaság, az az volt, hogy R. Cobden- és J. S. Mill-idézetekkel nem lehet százezrek nyomorát enyhíteni, ilyenkor – a nagyobb felfordulás elkerülése végett – a piacpártiak is az állami beavatkozáshoz nyúlnak. Ahogy Sándor Pál üzletember és liberális parlamenti képviselő egy beszédében kifejtette, eredendően „dogmatikus híve [voltam] a szabadkereskedelemnek”, de a világháború, majd a forradalmak és az ellenforradalom eseményei meggyőzték arról, hogy a „dualizmus bűneit” – azaz a súlyos társadalmi egyenlőtlenségeket – „az állam kezével kell korrigálni”, és „ezzel nincsen semmi gond”. Dogmatizmusnak, lám, egy szabadpiacpárti klasszikus liberális szerint sem volt helye.

Ilyen értelemben tehát biztosan a Pesti Srácok szerzőjének, Békés Márton történésznek van igaza, amikor azt mondja, hogy a globális események igenis szülni fognak állami reakciókat, és nem valószínű, hogy az emberek lelkesen fogják visszasírni azokat a tényezőket, amik néhány röpke hónap alatt karanténba kényszerítették a bolygót. Az emberek a vírus lecsengése után is fel fognak ülni az olcsó gépekre, de az államok nem fognak habozni ellenőrizni az emberforgalmat. A nyakló nélküli, kontraproduktív liberalizmusnak hamarabb lesz vége, mint a korlátok közötti és szabályozott, de lehetséges mozgásnak általában.

Hasonlóan lehetne idézni Milton Friedman közgazdászt,

„a munkanélküliek támogatására, a munkahelyteremtésre, a gazdasági növekedés ösztökélésére” az állam részéről, „mert nagyon különleges helyzet volt. Egy különlegesen nehéz helyzetbe kerültünk, amilyet korábban nem tapasztalt az ország. Milliók voltak munka nélkül. Valamit csinálni kellett”. Friedman ezért támogatta Franklin D. Roosevelt demokrata elnök New Dealjét, melyről például Jonah Goldberg dagadó erekkel bizonygatja, hogy „fasizmus” volt, s melyet nem csak Adolf Hitler, de magyar kontextusban a nyilasok is méltattak. És ez nem azért volt, mert a szélsőségek összeérnek, hanem mert – Friedman után – „valamit csinálni kellett”. És – mondhatnánk Sándor Pállal – „ezzel nincsen semmi gond”.