Patina

„A vészkorszakban Piusz pápáról azt tartották, a zsidók legnagyobb barátja és megmentője volt, aki hamis papírokkal látott el ezreket a veszélyeztetett országokban, kimenekítette őket biztonságos helyekre, és a nácik is így vélekedtek róla. A Vatikánt végül nem vette be a német hadsereg, de a csapatok körbevették a szent várost. A pápa közben aggódva szemlélte a kommunizmus térhódítását, amelyet saját szemével is láthatott a háborút követő években, 1958-ban bekövetkezett haláláig.

A vörös hatalom cseppet sem kedvelte a mindenkori katolikus egyházfőt, így mindent megtett azért, hogy XII. Piusz pápa imázsa átalakuljon. Halálát követően jelent meg a Helytartó című színdarab, amely megalapozta a vészkorszak idején hallgató, a zsidók szenvedésére semmivel nem reagáló pápa képét, ezt követte a Hitler pápája című könyv. A szovjet propaganda pedig termékeny talajra hullott, a segítő pápa és a gondoskodó egyház képe helyett megragadt az új, mesterséges kép az emberekben, akik nem történészek és nem is foglalkoznak különösebben a témával. Az azóta készült filmek és könyvek ritkán szakítanak ezzel a narratívával, a háborús korszak papjai a filmekben általában maguk is bánják, hogy az egyház semmit sem tesz a barna veszedelem ellen.

A helyzet méltatlan és szomorú. A hegynyi anyagot átvizsgálva és értelmezve sem lehet kijelenteni, hogy XII. Piusz pápa valaha el tudja foglalni az őt megillető történelmi pozíciót, egyszerűen azért, mert a hidegháború egyik áldozatává vált, megkapva az örökös bélyeget az említett szóval. Ő mindig ellentmondásos lesz, mert az a világ olyanná tette. Az Apostoli Szentszék pedig ugyanúgy változik, mint az emberi társadalmak, mások a hangsúlyok, mások a szereplők, így nem feltétlenül biztos, hogy épp Eugenio Pacelli ügye lesz a legfontosabb.”