Nagyon súlyos ez a világjárvány – de létünkben nem fenyeget

„Szerencsére az athéniak reagálása kivételnek számít: a legtöbb közösség egészen másképpen reagál a katasztrófákra. A 19. és a 20. század tömegszerencsétlenségeiről végzett kutatások többnyire azt hangsúlyozzák, milyen magas szintű szolidaritásra képesek a közösségek, ha rájuk szakad a baj. Sok beszámoló tanúsítja, hogy aránylag ritka a pánik, annál inkább sokasodnak a szolidaritás megnyilvánulásai. Sigmund Freud olyan alkalomnak tekintette a katasztrófákat, amelyek esetében az emberi magatartást a szolidaritás és az önzetlenség szelleme hatja át. »Az emberiség jóleső érzéssel és lelkesedéssel tölti el a megfigyelőt, valahányszor valamilyen elemi csapás közben megfeledkezik a civilizációjára jellemző minden ellenségeskedésről, a belső nehézségekről, a kölcsönös haragról, és összefog a nagy közös feladat érdekében, hogy a természet nyomasztó túlerejével szemben is gondoskodjék fennmaradásáról« – írja Freud.

A második világháború utáni kutatók többnyire egyetértettek Freud értékelésével, és megállapításaik élesen szembemennek az úgynevezett »katasztrófa-mitológiával«. A hollywoodi katasztrófafilmek terjesztette mitológiák ugyanis azt a benyomást keltik, mintha az emberek a baj kirobbanásakor azonnal pánikba esnének és elszaporodna közöttük a közösségellenes magatartás. A katasztrófa-mitológia egy másik állítása úgy szól,  hogy »a szerencsétlenség nyomán tömegessé válik a fosztogatás, az áldozatok sokkhatás alá kerülnek, így külső reagáló szervezetekkel kerülnek függő viszonyba; a kiürítési utasítások nyomán tömeges menekülés következik; a közösségi menedékhelyeket egyhamar szédült és zavart lelkiállapotban lévő túlélők töltik meg; elharapózik  az árdrágítás, végül pedig hadiállapotot kell bevezetni, különben nem lehet úrrá lenni az általános széthulláson.«

A nagy katasztrófák története arra vall továbbá, hogy a szerencsétlenség elmúltával a közösség élete nem tér vissza a régi kerékvágásba. Ideje tehát elkezdeni a gondolkodást és a tervezést azzal kapcsolatban, hogy mi lesz a koronavírus után. Nem kell disztópiákban gondolkodni. A tapasztalat azt sugallja, hogyha mozgósítjuk képzelőerőket és kreativitásunkat, akkor elérhetjük, hogy az új világ a régi javított kiadása legyen. Igaz, a katasztrófák félelmetesen nagy romboló erőt mutatnak fel, az emberiség azonban gyakran egyenesen a maga javára tudta fordítani egyiket-másikat. A természeti katasztrófáktól való félelmünk nem egyszer megsokszorozta találékonyságunkat. Az 1755-ös lisszaboni földrengés nyomán vonták be a tudományt a városépítészetbe. A Hollandiát sújtó iszonyatos 1953-as áradás nyomán a hollandok olyan eredeti gátrendszert építettek ki, amelynek azóta is csodájára jár a világ. A társadalmi reformok is gyakran egy-egy katasztrófa nyomán kerülnek napirendre. Angliában akkor vált elvárássá a munkakörülmények javítása, amikor a 19. századi Manchester textilgyárain fertőző láz söpört végig és egy alkalmazott belehalt. Az Egyesült Államokban az 1871-es chicagói tűzvész nyomán vezették be a várostervezést. Az 1909-ben az Illinois állambeli Cherry városka szénbányájában 259 bányász életét követelő metánrobbanás nyomán új egészségügyi és biztonsági törvényeket hoztak. A Titanic katasztrófája után pedig szigorúbb előírások ügyeltek az utasok biztonságára, és a tengeri utazás azóta sokkal kevésbé veszélyes.

Miért ne ösztönözhetné az emberiséget a koronavírus-járvány is izgalmas újításokra az egészségügyben és a gyógyszergyártásban? De a legfontosabb, amit hasznunkra fordíthatunk e szörnyű világjárványból, az egy figyelmeztetés: nincs semmi értékesebb az életünkben, mint hogy egy közösséghez tartozunk. A katasztrófák kutatóinak tanulmányaiból levonható legfontosabb következtetés az, hogy a tartalmas közösségi élet, amely előmozdítja a szolidaritást, segíthet a minimumra szorítani a ragályok és a világjárványok roncsoló hatását.”