Boomer-blues

„Van egy olyan békés epizód, amelyre szívesen emlékezem, amikor azt éreztem, hogy jól együtt vagyunk mi, magyarok. 1987 január elején óriási hóesés volt, s meglehetős hideg. Megbénult a közlekedés, térdig ért a hó a városban. A Blaha Lujza téren dolgoztam, és Újpalotán laktam. Az utat akkor először gyalog tettem meg éjjel, térdig gázolva a hóban. Orosz regényekbe, háborús visszaemlékezésekbe illő élmény. De igazán felemelő az volt, ami a havazás befejeződése után történt. A szomszédok a hóeltakarítás, a parkoló autók kiásása közben lakókból közösséggé váltak. Jó hangulat alakult ki, volt, aki teát, süteményt hozott, az emberek együttműködtek. A helyzet megváltoztatta a legkomorabb vagy legzárkózottabb szomszédot is. Hótakarítás közben eltűntek a kibékíthetetlen ellentétek. Jó volt szomszédnak lenni.

Most így, boomerként bezárva hasonlóan érzem magam. Lehet, hogy tévedek, de mégis az a benyomásom, hogy vigyáznak rám, törődnek velem ismeretlenek is. Gyanakvó természettel születtem, de mégis elhiszem, hogy komolyan teszik, nem mímelik a törődést. Az is lehet, hogy ez a járvány „nemzedékké” formálja az együtt élő fiatalokat és öregeket. Ráadásul globálisan teszi, hiszen a koronavírus nem ismer határokat. Később, ha egy ma élő argentin és maláj találkozik valahol egy harmadik ország kocsmájában, vagy a strandon, rögtön lesz témájuk az időjáráson és sör minőségén túl is. A koronavírus-járvány. Lesznek viccek is, amit elmesélnek egymásnak.

Sőt! Amióta ez a kormány van, most történik először, hogy a propagandája nemcsak tilt,  kioktat, gyűlöl, megbélyegez, riaszt, hanem figyelemre és törődésre is biztat. Fene tudja, hátha megmarad ez náluk. Jónak lenni jó. Nézzünk bizakodva a jövőbe!”