„Rühellem a modern színházat, a formabontást, a polgárpukkasztást, a teltházas aktuálpolitizálást, az örömtelenség primitív katarzisát, amivé az egykor nemzeti nagyságunkat is jelképező színjátszásunk lett. Ez a színház a normalitás tagadására épít, nem az általános emberit keresi, hanem ostoba perverzek értelmetlen életérzéseinek a panoptikuma csupán. Ideológiai doktrína, semmi több. A telt ház sem mentőkörülmény, a közönség becsapható.
Eszenyi sorsa a tipikus kommunista vezetőé, akit idealizmusa hajszol, de mégis hadikommunizmusként működteti a színházát. Hallottam teátrumról, amelyben az igazgató urat Sztálinnak, a főrendező elvtársat meg Berijának becézték, és a két vezető élvezte ezt. Az Eszenyi-gyilkosság a hétköznapi liberalizmus jellemrajza csupán, Eszenyi úgy működtette a Vígszínházat, ahogy azt a pesti liberális közegben lehet. Brancsbéliként „szabadságában” állt olyannak lenni, amilyen akart. Brancsbéliként még a brancsbéliek sem szólhattak ellene, mert az a liberálisok és a kommunisták nem szoktak szólni az első hibánál, hiszen a párt nem hibázik. Itt az utolsó hibánál szólnak, amikor nem Sztálin elvtárs fogadószobája felé fordul veled az őrség, hanem a pince felé az egzekúcióhoz. Ennek a hülyének sem szólt senki, hogy ki fogják végezni. Hagyták had pályázzon, nem volt egyetlen barátja sem, aki mondta volna neki, hogy kitelt az ideje. Mondjuk tíz év alatt senki nem üvöltött a pofájába, egyszer nem hívták meg egy kis elbeszélgetésre, hogy elvtárs, rosszakat hallunk rólad. Tíz évig megvédte az, hogy a jobboldali budapesti vezetés nehogy már olyat nevezzen ki a saját színháza élére, amilyet akar.