Ami előre nem látható, és ami mégis

„A járvány okozta gazdasági hatásokról szóló szakmai becslések nagyon szóródnak, aminek egyik oka, hogy hiányoznak a megfelelő történelmi analógiák, de legalábbis a hasonló korábbi események adataiból bajos a mostani folyamatokra releváns előjelzést adni. Eleve az, ami 2002 táján történt a SARS-vírussal (amely világszerte 770 ember halálát okozta), méreteiben már most eltörpül a Covid-19 mellett. Ráadásul Kína gazdasági jelentősége és a nemzetközi ellátási láncokban betöltött szerepe is jóval kisebb volt akkoriban, mint ma. De tovább is mehetünk, valójában a mostani, a frissebb adatokból is nehéz jósolni, hiszen a 60 milliós lakosságú Hubej tartományban, és azon belül Vuhan térségében 2019 novembere óta zajló folyamatokról kapott (kétes megbízhatóságú) információk csak módjával alkalmasak az olasz, német vagy éppen magyar folyamatok prognosztizálására. Az üzleti, gazdasági következmények felbecsülésének legfőbb bizonytalansági tényezője ugyanis az, hogy az epidémia társadalmi ügy.

A gazdasági kihatások persze, ez hamar világos lett a hatóságoknak, igen nagyok. Látszik is ez a kínaiak viselkedésén: előbb elleplezték, aztán bagatellizálták az ügyet, elkerülendő a hirtelen termelési visszaesést, majd csak a vietnami, dél-koreai kormányintézkedések nyomán, a külső figyelem hatására tértek rá a szigorú védekezési rezsimre. Eszközeik azonban nagyon mások, mint Európában, az Egyesült Államokban.

Az európai országokat érő hatásokat ezért nem lehet olyan magabiztosan prognosztizálni, mint ahogy az első szakértői anyagok tették a maguk szabályos lefutású trendjeivel. Egy ideig hamis biztonságérzést adtak ezzel kormányzati, üzleti döntéshozóknak, ám a halálozási adatok, a terjedő félelmek nyomán a társadalmak gyorsan reagáltak, a maguk módján. A nagy tőzsdeindexek (Eurostoxx, S&P 500) egy hónap alatt értékük ötödét elvesztették, az emberek gyógyszer és élelem felhalmozásába kezdtek, néhány gazdasági ág iránt megszűnt a kereslet, amint azt az idegenforgalom, légi közlekedés siralmas adatai mutatják. Mindez már azelőtt megrázta a gazdaságokat, hogy a kormányok intézkedtek volna. Az azóta meghozott kormányzati döntések (oktatás felfüggesztése, térségek lezárása, rendezvények betiltása) jól mutatják Európában, hogy  a gazdasági megfontolások immár hátrasorolódtak. Ez érthető fordulat, ám az ingadozó kormányintézkedések csak tovább növelik a politikai, társadalmi bizonytalanságot. Pedig mind az 1970-es évek olajválsága, mind a 2008-as pénzügyi krízis esetében éppen ez volt a legsúlyosabb recessziós tényező. Amikor tehát a várható európai folyamatokat, és azok részeként a magyarországi működési feltételek alakulásáról töprengünk, az üzleti tényekre és logikákra alapuló analízisbe bele kellene vonnunk a társadalom reagálását, valamint az, hogy mit kezdenek azzal a kormányok.

Amit viszonylag jól látunk, azok a közvetlen gazdasági hatások, így a nemzetközi értékláncokat érő sokkok, erről van a legtöbb ismerete az elemzői közösségnek, az üzleti szereplőknek. Mint minden európai országot, minket is erős másodkörös hatások érnek a kínai beszállítások felől: az elektronika, járműipar, gyógyszergyártás, mezőgazdaság és számos szolgáltató tevékenység függ a kínai importtól. Annak februári lelassulása, akár kiesése ezidáig közepes kínálati oldali sokkot okozott. Egy darabig segítenek a készletek, és elvileg hamar újraindulhatnak Kínából a szállítmányok. A kínai hatóságok a letagadási és habozási szakaszon túljutva az érintett tartományt hermetikusan lezárták, aránylag gyorsan túljutottak az epidémia csúcsán, akár mostanra vége is lehet a termeléskiesési szakasznak. Ez azonban csak hipotézis. A személyek, sőt az áruk szabad mozgását egyre több más ország is lezárta, ezzel viszont exportálják a kínálati oldali sokkot, hiszen a termelési láncolatból ki-kihullanak szemek. Még az is kérdéses, hogy maguk a kínaiak készek-e az árupályák, vállalatközi kapcsolatok, és azok részeként a személymozgások újraindítására, mert azzal előáll a Selyemúton exportált vírus visszatérésének eshetősége is.”