A globalizáció kényszerzubbonyában

„Soros György nemrég megjelent könyvének eladatlan példányai tornyosulnak egy kihalt fővárosi könyvesbolt polcán. A könyv borítóján az agg milliárdos fotója felett a cím: A nyílt társadalom védelmében. A könyv nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy a nyugati világ államai sorra zárták le határaikat és vezettek be karantént. A nyitottság helyett a nyugat most bezárkózik, fizikailag és szimbolikusan is. Soros szervezetei is elhallgattak, csak álmukban csöngetnek egy kicsit. A mindenható elv a valóság próbáján elbukott.

Sokan temetik ezekben a napokban a globalizmust, a liberalizmust, a szuperkapitalizmust. Fő érvük, hogy a vírussal lebénított világkereskedelem, a gyorsan visszaépülő határok és a visszatérő állami protekcionizmus egy korszak végét jelzik. A tapintható félelem, a valóban rendkívüli intézkedések és a várható mély gazdasági recesszió rémképe első látásra elégségesnek is tűnik ezeknek a kijelentéseknek az alátámasztására. Ráadásul a konzervatívok, szuverenisták, tradicionalisták fő ellenségei (nevezzük őket az egyszerűség kedvéért liberálisnak vagy globalistának) látszólag elbizonytalanodtak a közelmúlt eseményeitől, ami pedig tovább erősíti a jobboldal győzelemérzetét.

Csábító gondolatnak tűnik, hogy a posztkoroniális világ a szuverenisták győzelmét fogja elhozni. De ez nem más, mint az ideológusok hurokcsapdája, azaz a vágy arra, hogy végre nekik is igazuk legyen. A vágyvezérelt, ideologikus elemzések jobban hasonlítanak a vajákosok kuruzslásához, mint egy valódi helyzetfelméréshez. A vágyvezérelt elemzések persze örülnének a globalizmus megroppanásának, mint ahogyan oly sokan, politikai oldaltól függetlenül. A valóság azonban ennél árnyaltabb. Korántsem biztos, hogy a koronavírus és annak leküzdése elsöpri a globalizmus egyeduralmát.

A vírus átmenetileg ugyan erős nemzetállami intézkedéseket hozott, de hosszabb távon veszélyt jelent az európai nemzetek szuverenitására. A gazdasági leállás évekkel, sőt évtizedekkel vetheti vissza az önállóságuk alapját, vagyis a versenyképességüket. Meggyengíti a nemzeti keretek közt működő vállalatokat és kiszolgáltatja őket a nagyobb tőketartalékkal rendelkező multiknak.

A szuverenitásnak ára van: a saját tőke, ami saját döntésekre jogosít fel, a saját döntések pedig erőt és tekintélyt adnak. A szabadság, az önrendelkezés és a függetlenség nem lehet pusztán szellemi és intellektuális kategória. Ha kizárólag így, ekképpen kezeljük, akkor pillanatok alatt a cella mélyén ábrándozó rab szerepében találjuk magunkat. Aztán rajzolhatunk bármennyi ablakot a szürke börtönfalakra. Mert ugyan elképzelhető, hogy néhány liberális demokrácia vagy maga az Unió bele fog bukni a válságkezelésbe, de a globalizáció nem fog. Hiszen az maga a tőkeáramlás, az erőhatások összessége, ami elsimítja, láthatatlanná teszi a társadalmi és kulturális ellentéteket még a legszélsőségesebb diktatúrák és a legszabadabb liberális demokráciák között is. A globalizációt nem a liberalizmus tartja életben, hanem a globalizáció az, amely hagyja magán élősködni a liberalizmust. Ahogyan a 2008-as válság sem söpörte el a szuperkapitalizmust, hanem még magasabb fokra emelte, úgy a mostani krízis is magában hordozza a még agresszívebb globalizáció lehetőségét.”