Nemzeti rombolás: Magyar nyelv és irodalom az új Nemzeti alaptantervben

„A Nemzeti alaptanterv magyar nyelv és irodalomról szóló tizenhárom oldalának szövegében négyszer tér vissza a Kárpát-medencei magyarság (vagy Kárpát-medencei irodalom / Kárpát-medencei magyar irodalmunk) kifejezés; mindenekelőtt ezzel kezdődik a szöveg: »1. Általános alapelvek. A Kárpát-medencei magyarok kultúrájának, nemzeti és személyes identitásának egyik legfontosabb alapja az anyanyelve és az ezen a nyelven megszólaló irodalma.« Ennek a jelzős szerkezetnek három funkciója lehetséges: vagy szép jelzőként megemeli az utána álló kifejezést, de minden tartalom nélkül. Ez lehetséges lenne egy esszében, de nem lehetséges a törvényszövegben. Vagy meg akarja különböztetni a Kárpát-medenceit a nem Kárpát medenceitől, vagyis a diaszpórától, ami lehetséges lenne, de nem eléggé indokolt. Eddig sem esett szó a nyugati emigráció irodalmáról, ezután sem esik szó róla; eddig sem mutatta be egyetlen törvény sem a magyar nyelv nyugati változatait, dialektusait, és itt sem kerül szóba. Ha ez lenne a jelentése, az az ágyúval lő verébre esete volna: egy az oktatásban teljesen periférikus jelenségtől való megkülönböztetés jelölése lenne. A harmadik lehetőség, hogy nem megkülönböztető, hanem kiterjesztő jelentésben szerepel a jelző, vagyis hangsúlyozni akarja, hogy nemcsak a határokon belüli, hanem a határokon kívüli magyarság irodalmát és nyelvét vizsgálja és tantervét hozza létre. Ez utóbbi egészen abszurd üzenet, hiszen a jogszabály hatálya semmiféleképpen nem terjed ki a Kárpát-medencében elhelyezkedő többi országra. Másfelől vizsgálni természetesen lehet a határon túli magyarság nyelvváltozatait és irodalmát, amiképpen szintén legalább negyven éve a közoktatás be is vonja a tananyagba a határon túli irodalmat. Ám ennek a tananyagkiválasztás sarokpontjává tétele, egyetlen lényegi premisszává tétele mindenképpen aránytévesztés, sőt, a magyar irodalomtörténet meghamisítása. Az irodalmat és a nyelvet tehát ismét valamilyen politikai üzenet hordozójává teszi ez a tanterv, ezzel nem véve tudomást a magyar irodalomtörténetírás és nyelvtudomány eredményeiről, valamint az irodalom autonómiájáról. Ez a NAT nemcsak idegen az irodalomtól és a tudomány eredményeitől, de mélyen irodalom- és tudományellenes.

Nyilván a szerzők és művek listája ennek az ideológiai meghatározottságnak a leginkább kézzelfoghatóan megragadható eleme. Mindenki szerepel, aki a szélsőjobboldali magyar irodalmi narratíva fontos szereplője: Wass Albert, Nyírő József, Nagy Gáspár, Szabó Dezső, Reményik Sándor, és még sorolhatnánk. Vannak egészen kiváló határon túli szerzők is, ám ők sem irodalmi értékük okán kerültek bele a tananyagba, hanem azért, mert ebben a narratívában elhelyezhetők. Az sem véletlen, hogy hiába az erős határon túli irodalmi jelenlét (Áprily Lajos, Dsida Jenő, Kós Károly, Tamási Áron, Kányádi Sándor), abban olyan remek szerzők, mint Gion Nándor, Grendel Lajos már nem férnek bele.

Talán még a fentieknél is súlyosabb bűne azonban, hogy saját kijelentései ellenére, miszerint az életkori sajátosságokra figyelemmel van, miszerint olvasóvá akarja nevelni a magyar iskolásokat, mindezekre egyáltalán nincs tekintettel. Olyan mennyiségű irodalmi tananyagot ír elő, ami lehetetlenné teszi a képességfejlesztést, olyan módon válogatja össze az irodalmi anyagot, hogy az csak elidegenítő lehet, olyan mértékben nem hagy teret, időt, lehetőséget arra, hogy kicsit is segítsen az iskolai anyanyelv- és irodalomoktatás értő olvasókat, önmagukat kifejezni tudó felnőtteket és az olvasást szerető embereket nevelni, hogy annak az eredménye csak a radikális elbutulás, a társadalmi különbségek további megnövekedése, a lemaradók végleges leszakadása, továbbá az egész társadalom nagyfokú irodalomellenessége lehet.

Az általános iskolák számára 13 kötelező olvasmányt ír elő, ebből kettő lehet kortárs vagy közel kortárs: egy magyar ifjúsági vagy meseregény, valamint egy választható ifjúsági regény. Minden más mű olyan klasszikus, amelynek irodalmi értékét nem kérdőjelezzük meg, ám azt sem, hogy arra alig-alig alkalmasak, hogy olvasóvá neveljenek 10-14 éves gyerekeket. Emellett 58 szerzőtől kellene műveket tanítani. Aki már látott tizenkét éves gyereket, pontosan tudja, hogy mindez mennyire reális – mármint nem abban az értelemben, hogy a tanár tud-e ennyiről beszélni, mert nyilván tud, de hogy egy gyerek képes-e ennyit elolvasni, megérteni, megjegyezni, megszeretni, és közben fejlődni szövegértésben, szövegalkotásban, erkölcsi és lelki értelemben (mert ezt is az irodalomoktatás feladatának tekinti az alaptanterv), megszeretni az olvasást, felkészülni a nyolcadikos felvételire, a kötelező mérésekre, majd az érettségire – ezt talán nem is szabad kérdésként feltenni. Nyilvánvalóan nem. Ez a NAT tehát nemcsak egyáltalán nem vesz tudomást az oktatásban részt vevőkről, vagyis a diákokról, de mélységesen gyerekellenes. Emellett olyan présbe szorítja bele a pedagógusokat és az iskolákat, ami a teljes szakmaiatlansághoz vezet. Ezzel kimondhatjuk, hogy a Nemzeti alaptanterv egyszerre gyerek- és pedagógusellenes.”