Néhány gondolat arról, mit jelent, ha Demeter Szilárd mondja meg, ki a magyar író

„Egyszóval nagyon jellemző volt az a módszer, hogy hiába kritizálnak, le lehet hülyézni azt, aki mondja, és közben építeni kell a párhuzamos, az általad megírt szöveg zsenialitásáról szőtt, saját igazságot. Talán nem véletlen, hogy a transzközép árnyékában felcseperedő ifjú titánok közt olyan is akadt, aki a 888.hu propagandájában tökéletesedett ki, majd a lap legbotrányosabb szövege után minden probléma nélkül galoppírozott vissza Erdélybe, hogy az RMDSZ kampánykommunikációjában segédkezzen. Akik az RMDSZ elmúlt években történt kommunikációs irányváltását figyelik, azoknak talán érthető ez a folyamat. Talán nem túl elragaszkodott feltételeznem, hogy e folyamatok és módszerek hozzájárultak ahhoz, hogy egyrészt Erdélyben drasztikusan megritkultak az erdélyiekről írt negatív kritikák. Másrészt pedig megteremtődött a hatalmat előbb csak az erdélyi irodalomban, később Magyarországon megszerző szerzők és kultúrpolitikusok saját nyilvánossága, és egyfajta betyárbecsület, amellyel összezártak az ellenség előtt, legyen az kritikus, bölcsész, vagy az általuk belterjesnek látott budapesti irodalmi közeg, amely kirekesztő viszonyulása miatt valóban érhették sérelmek a transzközép nagyjait.

Az évek óta gyűjtött sérelmek és egymás igazolása akkor vált igazán veszélyessé, amikor az erdélyi irodalmi elit ezen része Budapestre költözött Orbán János Dénes összegründolt birodalmába kiskirálykodni, és akkor lépett szintet, amikor Demeter Szilárd vált a legfőbb irodalmi tekintetes úrrá. Ugyanis ez idáig legalább azt lehetett látni, hogy a két csoport valósága többnyire párhuzamos. A NER-be be nem tagolódott szakma próbált túlélni, többnyire figyelmen kívül hagyva a nyíltan vagy csöndesen kormánypárti írók könyveit, ha meg néha mégis tiltakoztak, akkor jött az alt-right érvzuhatag: liberális írók, akik egy ideológia dominanciáját hirdetik, bántják az igazán szabad, tehetséges, stílusukban ficánkoló, eleddig indokolatlanul elnyomott szerzőket. Hogy pedig kétség se férjen ahhoz, hogy mennyire nem számít, egy-egy recenzió formájában gyakran megfuttatták a Fidesz-médiaholdingban a baráti szerzők zsenialitását, és a mai napig milliós összpéldányszámban biztosítanak reklámot a szerzőknek. Közben belebuktak ugyan a kultúrharcba, de a Petőfi Irodalmi Múzeum élére csak bekerült az egyik főideológus, aki addig maga is irodalmi szempontból a »futottak még« kategóriába tartozott (legalábbis nem voltak hatalmas sikerei, díjai, eladási mutatói a magyar piacon).

A Térey-ösztöndíj (és azt azt körülvevő botrány) pont azért nagyon érdekes, mert Demeter Szilárd és barátai végre – miközben azt mondhatják, hogy egyenlő lehetőségeket adnak jobb- és baloldali íróknak – gyakorlatilag összemossák a búzát az ocsúval. Tehát lemondtak arról, hogy a releváns szakmai lapok hasábjain váljanak ugyanolyan nagy íróvá, mint az általuk baloldalinak megbélyegzett szerzők, ehelyett erőből, soha nem látott mennyiségű tőkével tettek egyenlőségjelet a szakmai vélemények szerinti nagyságok és a baráti szerzők közé. Így került például egyenlőségjel az ismeretlen Kovászna megyei magyartanár és Bartis Attila közé. Demeter üzenetei, miszerint majd ő megmondja, kinek jár állami támogatás, azt mutatják, hogy beérett a rendszer, és innentől, akinek problémája van, azt ugyanúgy megpróbálják a perifériára szorítani, mint annak idején Erdélyben. Megszületett az új összefogás, ahonnan azonban könnyű kiesni – üzeni Demeter. Körülbelül ebben látom a tétjét annak, hogy ki hogyan fogad el ösztöndíjakat. Nagy kérdés, hogy ezek után mekkora súlya marad a szakmaiságnak, főleg, ha egyre szűkebb a nyilvánossága, hiszen egyre nagyobb veszélyben vannak a folyóiratok is, amelyek ehhez teret biztosíthatnának. Könnyen lehet ugyanis, hogy honfitársunk éppen most készül ellehetetleníteni az esztétikai szempontok relevanciáit hirdetők hangjait, mindezt egy emancipatórikus békejobb gesztusa közepette.”