Közelítő igazság

„Az a hadsereg – a magyar második –, nem jött haza. De hazajöttek katonák – nagyon kevesen –, megkérgesedett szívvel. Torkukban a sírhatnék, bőrükön az irtóztató mély barázdák, fülükben a lélek jajveszékelése. S itthon sem lett vége. Az emlékek a borzadó halottakról, a fagyott húsról, a barát utolsó szavairól. A feltett karú, egy pillanat alatt megöregedő bajtársak kiáltása, akik közül alig valaki tért vissza. Aztán a gyilkos kérdések: »Mit kerestetek ott?« Szavakat köpködtek sihederek, sunyi kis törtetők. Új politikusok és új ifjú vének. Ezer kilométer? Összeültek az Igazoló Bizottságok, a Népbíróságok, a békeszerető kollektívák, a kitelepítő bizottságok, kiszállt a rendőrhatóság, berendelt a Katonapolitikai Osztály. Összegyűlt a család, de szava csak az elvtárssá lett naplopónak volt. Hangjában csörömpölt a megvető fölényeskedés. A többiek hallgattak. A Don-kanyart, Oroszországot megjártak is hallgattak.

A Hazát meg a Népet kisajátították. Csak az öreg diófa maradt. A megbélyegzést jajszó nélkül tűrték. Nem álltak ki középre dacosan, nem volt már erő, meg körülöttük minden darabokban. Félmillió hadifogoly, valahol messze, Szibériában. S visznek újabbakat, asszonyokat is ezerszámra. És nemcsak a győztes Vörös Hadsereg van itt, de az onnan jött kommunisták is. Magyaroknak mondják magukat, meg demokratának, a magyar katonát meg fasisztának. Minden a feje tetejére állt. Vége lesz majd.”