Kísért a múlt II.

„Ez az írás terápiás céllal készült. Vannak pillanatok, mikor az embert oly élmény éri, hogy úgy érzi, rögtön megüti a guta, ha nem tesz valamit. Így jártam én is. Ezek az alkalmak, többnyire, úgy állnak elő, hogy valami miatt csak gyűlik, gyűlik a düh, míg egyszer kicsordul és akkor oda a nyugalom, a méricskélő megfontolás, a megválogatott szavak – ordítani kéne a tehetetlenségtől.

Hosszú cikket írt a HVG című propaganda kiadványba ifj. Marosán György, »Impeachment – Orbán Viktor ellen!« címmel. A szerző ebben arról ábrándozik, hogy meg nem nevezett helyen és időpontban a »demokratikus« ellenzék egy nagy impeachment eljárást kezdeményez majd Orbánbasi ellen, melynek keretében bemutatják összes bűneit, például »… hogyan rombolták le a jogállamot, miként iktatták ki a »fékek és ellensúlyok« rendszerét, miként lehetetlenítették el a kormányzó hatalom demokratikus ellenőrzését…« és más efféléket. Az ötlet nyilvánvalóan kirívó marhaság, a cikkbe csak és kizárólag azért került bele, hogy újra – immár milliomodszor – sulykolás céljából le lehessen írni a haladó propaganda kulcsszavait. Nincs semmi látnivaló, mondhatnók és nem is az írás tartalmától dühödtem be, ha a cikk szerzőjének személyétől, aki a legendás Buci Gyuri fiacskája.

Buci Gyuri – lánykori nevén Marosán György – igen erős versenyben is egyike volt a legmocskosabb, legvéreskezűbb, hazaáruló kommunista gyilkosoknak. Puszta léte is teher volt ennek a földnek. Ő nemhogy ’56 után, már előtte lövetni akart. Utána már csak kevesellte a gyilkosságokat. Jó kommunistához méltó módon buta és műveletlen volt, de legalább nagypofájú is. Elhíresült üzenete az éppen „hatalmon lévő” proletariátusnak, »Nem a zsömle kicsi, hanem a pofátok nagy!«

Élete – mint a demagógoké általában – kalandosan alakult. Volt minden. Ifjú korában például egy szál bránerbe öltözött aktmodell volt a festőtanoncok számára. ’56 után kevesellette a sortüzeket és az akasztásokat, vérszomja csillapíthatatlan volt. Mindent és mindenkit elárult, mindenbe belepofázott, úgyhogy Kádár végül ráunt, és elzavarta. Persze a lopott villa, a kiemelt nyugdíj és ehhez hasonlók továbbra is jártak neki. A haza két alkalommal is elmulasztotta, hogy megadja neki, ami jár.

Az első alkalom ’56-ban volt, mikor a szénatéri felkelők elfogták. Ám ahelyett, hogy a falhoz állították volna, elengedték. Az volt az ő szerencséje – és a mi szerencsétlenségünk – hogy a felkelők egyik vezetője, bizonyos Márton Erzsébet, lágy lelkű leányzó volt.”