Ki jön Merkel után?

A legnagyobb német kormánypárt, a CDU már hosszú ideje válságról válságra sodródik. A párt támogatottságának folyamatos lejtmenete pedig választásról választásra érzékelhető. Nem olyan drasztikus összeroppanás ez, mint mondjuk a másik nagy kormányzópárt, a szociáldemokraták összezuhanása. A negatív trend azonban folyamatos és világos. A lejtmenet valahol Merkel 2015-ös rossz migrációs döntésénél vált egyre erősebben érzékelhetővé. De mi a helyzet most? 

A múlt héten robbant a hír, hogy az egyik német tartományban, Türingiában a CDU, a liberális FDP és a szélsőjobboldalinak bélyegzett AfD egy irányba szavazott, s az így összeállt többség eredményeképpen a tartományi miniszterelnököt nem az első számú esélyes, a szélsőbalos Die Linke adta, hanem az FDP – Thomas Kemmerich személyében. A történtekből óriási botrány kerekedett, mondván: hogyan szavazhattak együtt demokratikus pártok az AfD-vel? A kérdésben Angela Merkel német kancellár is megszólalt, s kifejtette: ezt a szavazást meg kell semmisíteni. Egy nappal a kancellár megszólalása után Kemmerich lemondott. Tehát röviden: Türingiában tartottak egy demokratikus választást, amelynek eredményeképpen felállt egy tartományi parlament. A tartományi parlament a demokrácia szabályainak megfelelően megválasztott egy miniszterelnököt.

Ez nem tetszett Angela Merkelnek (illetve másoknak), aki ezt szóvá is tette, s nyomásgyakorlásának eredményeképpen a demokratikusan megválasztott tartományi miniszterelnök lemondott.

s mindenki a demokrácia és a jogállamiság teljes felszámolásáról beszélne. Hogy teljesen érthető legyen a helyzet, ez kicsit olyan, mintha az őszi önkormányzati választásokat követően Orbán Viktor azt mondta volna mondjuk a pécsi eredményekről, hogy azok elfogadhatatlanok, azokat meg kell semmisíteni, s erre a frissen megválasztott pécsi ellenzéki polgármester lemondott volna. Képzelhetjük, micsoda botrány lett volna ebből. Németországban mégsem lett, sőt igazából az ellenkezőjéből lett. Ennek egyébként az oka az, hogy a németek rettegnek attól, hogy valaki Adolf Hitlerhez hasonlóan alapvetően a szabályokat betartva hatalomhoz jut, majd azokat kijátszva abszolút hatalmat szerez. Ugyan a türingiai AfD valóban a párt szélsőséges szárnyához tartozik, azonban ez a veszély ott sem fenyegetne, a félelem mégis erős.  

A felháborodást követően azonnal megindult a felelősök keresése is, egyértelművé vált, hogy valakire ez az egész rá fog égni, méghozzá nem helyi szintű, hanem országos politikusra. Értelemszerűen két pártvezetőt vettek elő: AKK-t a CDU-tól és Christian Lindnert az FDP-től. Kettejük közül AKK-nak fogyott el hamarabb cérnája és adta fel, így a legnagyobb politikai vesztes egyértelműen ő lett. A történteknek, tehát hamar országos politikai következménye is lett, ugyanis a sokak által Merkel-utódnak tartott AKK a hét elején bejelentette, hogy lemond a CDU vezetéséről és kancellár-jelölt sem lesz. Ezzel pedig még inkább a feje tetejére állt a német belpolitika. Csakhogy arról kevés szó esik, hogy AKK-nak valójában nem is nagyon volt esélye Merkel nyomdokaiba lépni. A CDU-t vezető politikus személyes támogatottsága a legfrissebb januári mérések szerint feleakkora sem volt, mint a sokat kritizált és a kancellárságból már kifelé tartó Merkelé. AKK tehát inkább vitt, mint hozott a pártnak, nem is volt eléggé karakteres szereplő, így nem is feltétlenül olyan meglepő, hogy a távozás mellett döntött – vagy talán döntöttek helyette. 

AKK kiszállásával pedig újra előtérbe került az utóbbi időben csendben, de a színfalak mögött aktívan folyó küzdelem a kancellári pozíció utódlásáért. Ez pedig már magyar nézőpontból is fontos kérdés, hiszen a mi számunkra különösen jelentős kérdés, hogy ki ül majd be Merkel székébe. A sokáig legnagyobb esélyesként számontartott, mini-Merkelnek is becézett AKK tehát kiesett ebből a versenyből.

De kik maradtak? Elsőként a legtöbbet emlegetett Friedrich Merzet érdemes megemlíteni, aki 2018-ban szoros küzdelem maradt alul a CDU főtitkári pozícióért folyó küzdelemben. Akkor AKK győzedelmeskedett, de

Ráadásul a háttérben eddig is komoly támogatói voltak Wolfgang Schäuble korábbi miniszter, jelenlegi Bundestag-elnök és Günther Oettinger korábbi német EU-biztos személyében. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy a német pénzügyi és nagyvállalati körök is szívesen látnák őt komoly pozícióban – a politikusnak ugyanis komoly vállalati kapcsolatrendszere és tapasztalata van. Merz az utóbbi időben újra aktívabb is lett, a napokban pedig Merkel gondolkodásától teljesen idegen ötlettel állt elő: szerinte a német költségvetés 50 milliárd eurós többletének felét vissza kellene adni az embereknek adócsökkentések formájában. Ez nyilván nem csupán egy népszerűségi húzás, hanem egy járható út is: a magyar kormány a leginkább elkötelezett ezen a téren, emiatt sok kritika is érkezett külföldről, az idő azonban a kormányt igazolta, sőt már Ausztria is ezt a mintát kezdte el követni. Nemcsak az adócsökkentési javaslata, hanem sok minden más miatt is Merz lehet az a szereplő, aki lezárhatná a Merkel-érát és egy új fejezetet nyithatna. Ő volt, aki leginkább nyíltan kritizálta Merkel bevándorláspolitikáját, valamint  a kancellárt magát is. 

Érdekes módon mégsem feltétlenül Merz számít a legnagyobb esélyesnek. Egy a CDU szimpatizánsai körében végzett friss felmérés szerint Észak-Rajna Vesztfália miniszterelnöke, Armin Laschet jelenleg a legnépszerűbb. A legnagyobb tartományi pártszervezet tartozik hozzá, amely egy komoly lehetőséget és előnyt jelenthet számára, ha versenybe száll. Ráadásul egy olyan tartományban tudott nyerni és sikeresen kormányozni, amely nem feltétlenül CDU-fellegvár. Ez szintén előnyére válhat, hiszen a pártnak olyan vezetőre van szüksége, aki új szavazókat tud mozgósítani. Bár talán meglepő, mindenképp érdemes megemlíteni Markus Södert is, aki a bajor testvérpárt, a CSU vezetője. Történelmi lépés lenne, ha a kisebbik uniópárt adná a kancellárt – korábban voltak ugyan erre próbálkozások, sikertelenül. Södert egyébként támogatottsága szerint a második helyen mérték a CDU szimpatizánsok körében, ami jelentős teljesítmény – főleg úgy, ha hozzávesszük, hogy jelenleg talán több támogatóval bír, mint Friedrich Merz. Söder ellen szól ugyanakkor, hogy mégiscsak a kisebbik uniópárt tagja, valamint az is, hogy bár a CSU megnyerte a bajor tartományi választást, támogatottsága jelentősen visszaesett, tehát igazán jelentős sikert nem tud felmutatni. Az említett szereplők mellett vannak további lehetséges jelöltek is, akik eséllyel pályázhatnak Merkel székére. 

Mit látunk magyar szempontból? Egy felbolydult és instabillá vált német politikát. Ez egyszerre jó és rossz is. Jó abból a szempontból, hogy komolyabb politikai versenyt tesz lehetővé német és európai szinten egyaránt. Egyrészt ugyanis

s ezáltal nem egy Merkel nélküli Merkel-korszak folytatódik tovább, hanem nyíltabbá válik a küzdelem az utódlásért, s így a rátermettség dominálhat. Másrészt európai szempontból is jó ez a helyzet, hiszen a nem köszöntött be a britek kilépésével sokak által várt könyörtelen német dominancia, hanem az európai politikában is erősödött a verseny, ahol a német kancellár szava nem abszolút, hanem egy vélemény a többi között.

A jelen helyzet viszont rossz abból a szempontból, hogy hazánk egyértelműen a német politikai stabilitásban érdekelt, amelyet erős konzervatív pártok dominálnak – a mostani szituációban megvan az a veszély, hogy a CDU tovább gyengül, a bal és a zöld erősödik meg Németországban, s ez egyértelműen nem szolgálná sem Magyarország, sem pedig Európa érdekét. Mi tehát most annyit tehetünk, hogy figyeljük a folyamatokat és drukkolunk, hogy demokratikus úton a leginkább rátermett és hazánkra barátként tekintő szereplő emelkedjen fel, aki meg tudja erősíteni a CDU-t és Németországot, s vissza tudja hozni az eredeti keresztény-konzervatív jelleget. 

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője