Himnusz

„A földön fájdalomtól fetrengő sérültek, arcukon rémültség. Nemzetük himnuszát éneklik. A dal máskor talán vigasszal és megnyugvással tölti el őket; felidézi bennük a haza és az összetartozás nemes eszményét. A hatás most éppen ellenkező: a nemzetet romboló széthúzásra és kirekesztésre emlékeztet. A sérültek ugyanis nem saját akaratukból éneklik a himnuszt, hanem a föléjük tornyosuló rohamrendőrök kényszerítik erre őket. Az egészből egyszerre árad a szadizmus és a banalitás. Egészséges lélekkel nehezen érthető, miért lelték örömüket ebben az egyenruhások. A jelenet Indiában játszódott le, Delhi szövetségi területén, ahol az elmúlt napokban évtizedek óta nem tapasztalt, vallási alapú erőszak tombolt.

Szélsőséges hindu bandák támadták a muszlim többségű negyedek lakóira, lincseltek, rongáltak és gyújtogattak. Az indulatokat lángra lobbantó szikra ugyanaz a pusztító nacionalizmus, amely a múlt században felemésztette Európát. A sokszínű Indiát a szélsőségesek hindu állammá akarják változtatni, vagyis vallási alapon akarják meghatározni, hogy ki a nemzet része. Elsődlegesen a legnépesebb kisebbséggel, a muszlimokkal kell leszámolniuk, majd sorra kerülhetnek a keresztények, a szikhek és a buddhisták is. A kormányzó Indiai Néppárt pedig alig burkoltan asszisztál ehhez.

A pusztító nacionalizmus újbóli felemelkedése az egész világban megfigyelhető. Szélsőségesek meg akarják mondani, hogy ki lehet és ki nem lehet a honfitársuk az alapján, hogy mennyi pigment borítja bőrüket, hogyan imádkoznak, hogyan gondolkodnak, vagy hogyan szeretnek. Mi, akiket e trend rémülettel tölt el, legfeljebb átmeneti vigaszt lelhetünk Himnuszunk soraiban, ami sajnos egyre több kisebbség tapasztalatait írja le: »Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában.«”