Emlékezetkultúra

„Mindenkinek megvannak a maga súlyos sérelmei. S a megbocsátásra csak és csakis akkor nyílhat lehetőség, ha a mások bűneit nem arra használjuk fel, hogy a sajátjainkat relativizáljuk. Erre (mármint a relativizálásra) eddig sajnos főként a két világháború győzteseinek esetében volt lehetőség. S a győztesek maradéktalanul ki is merítették a lehetőségeket. Az egyoldalúság a legyőzöttekben a többé-kevésbé őszinte megbánás mellett keserű szájízzel, sőt nehezen kezelhető frusztrációkkal is járt. A nyugatnémet kultúra és főként a szépirodalom (Siegfried Lenz, Günther Grass, Heinrich Böll és mások), ahogyan például a magyar irodalom színe-java is, megpróbált szembenézni tényekkel.

A német vagy a magyar szenvedéseket sem hallgatták el, de soha nem azért emlékeztettek rájuk, hogy a német vagy a magyar állam által elkövetett bűnök relativizálására használják fel őket. A győzteseket azonban mindez nem lágyította meg. Ők továbbra is ragaszkodtak, és nagyrészt ma is ragaszkodnak az önzetlen »felszabadítás« narratívájához. Ez azonban – úgy tűnik – a mai helyzetben nem tartható fenn. Hosszú távon legalábbis semmiképpen.

A győztesek azonban nem nagyon hajlandók megtenni azokat a kiengesztelő gesztusokat, melyek képesek lehetnének levezetni a lappangó feszültségeket. A rövidebbet ezúttal is a gyengébbek húzzák, a bűnös nép státusa ellen lázadozó legyőzöttek és – paradox módon – ismét a zsidók, akiket a frusztrált szélsőjobboldaliak (jobb híján?) hajlamosak halálukban is megalázni.”