Egy biológia-tankönyv kálváriája

„A tankönyv családtervezési része pontosan az alábbiakat írja: »Sok nő felfogása teljesen hibás a terhesség mesterséges megszakításával kapcsolatban. Úgy vélik, hogy amikor elhatározzák a műtétet, akkor »saját testükről« döntenek. Kétségkívül, a műtétet a nőnek kell vállalnia. Szinte csak őt érinti minden ezzel kapcsolatos testi és lelki probléma is. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a döntés egy másik, leendő ember életéről is szól, amelyhez a nőt a lehető legszorosabb kapcsolat fűzi, de etikai szempontból még ez sem jogosít fel senkit egy leendő élet elpusztítására.«

A szerző, Lénárt Gábor, végre ki merte mondani, hogy felelős döntést kell hozni, mert a lányok nem csupán a maguk jövőjéről, hanem egy emberi élet további sorsáról is határoznak az abortusz kapcsán. Arról, hogy a méhükben megfogant gyermek élhet-e vagy meg kell halnia. Nem mondott igazat a könyv szerzője? Dehogynem. Akkor miért ez a hangos ellenkezés?

Talán egyrészt azért, mert régen sikeresen elültették a fülekben és szívekben női jogvédők az »embrió, magzat=sejtcsomó« elméletet. Mára azonban a tudomány olyan pontosan ismeri az emberi egyedfejlődést, hogy heti lebontásban le tudja írni, mikor milyen fázisnál tart a méhmagzat. Mire felfedezik a várandósságok nagy részét, a kis ember már elmúlt 5 hetes. Dobog a szíve, a szervecskéi elkezdenek működni, rohamos léptékben fejlődik az agya, az idegpályák folyamatosan épülnek. Egy 10–12 hetes magzatgyermek pedig – Magyarországon alapvetően ez az abortusz végső határideje – már igen fejlett.

Tehát a tankönyv sorainak nem abortuszellenesség vagy nőhibáztatás volt a célja, hanem elgondolkodtatás és a felelősség súlyának érzékeltetése. Annyit érdemes itt pontosítani, hogy nem »leendő ember«, hanem magzati életkorát élő ember, hiszen az is tudományos tény, hogy az ember méhen belüli fejlődése folyamatos, és nincs olyan állomása, ahol élesen elkülönülnének a fejlődési fázisok (még nem ember–már ember).”