Ezt láttuk eddig a Tisza-kormányból: meghallgatások, kihallgatások, elhallgatások

Hallgatom sorra a miniszter-jelölteket, amolyan műkedvelő állampolgár-üzemmódban. Hallgatom őket, és persze vannak felkérdezések meg bőven angolnázó, sőt demagóg válaszok,

Sőt, még tartalmi kérdésekben is felvillantanak egy s mást, ez az egy s más pedig – egyelőre, és sok csapdával persze – egy kiforratlan, ámde nem teljesen a földtől elrugaszkodott kormányzás kommunikált szándékát is előrevetítheti (a hangsúly és a feltételes mód szándékos).

Lannert Judit gunyoros LMBTQ-ügyben, és van benne egy kellemetlen, kioktató attitűd, de vannak helyesnek tűnő felvetései (persze Rubovszky sokkal jobb lett volna). Ruszin-Szendi kicsit neccesebb volt az ukrán kémüggyel, de legalább háborús témában nem jött belőle elő a „Szlava Ukrajini”. Vitézy jó szakember hírében állt fideszesként, nemfideszesként és tiszásként is, talán valami értelmeset is tud csinálni majd, ha hagyják. Pósfai hozta az egyoldalú kötelezőt, de legalább a TEK-et nem ekézte. Hegedűs ez alkalommal is nekiment Takács Péternek, de legalább Karikó Katalint maga mellé veszi – így első körben az ember nem kapott hideglelést attól, amit itt és most hallott.

Mindeközben viszont érzékelhető módon zajlik a(z utólagos) tétemelés, illetve tét-tartás, még a Parlamentben, kormányalakítás közben is.

Azaz két olyan tömegmészárlást, amely százezrek életét követelte, és amelynek emlékei szimbolikusan is beivódtak a magyarság sejtjeibe. 

Én igazán nem tartoztam azok közé, akik lépten-nyomon a most leköszönő kormány érdemeit hangoztatták, új aranykorról, szárnyaló fizetésekről áradoztak, miközben feltehetőleg, ha megkérdezte volna őket bárki, kiderült volna, hogy fogalmuk sincs arról, mennyibe kerül például egy liter tej. De nem túlzás ez? Tatárjárás? Holokauszt?

Persze, ez a választóik egy része igényének a kiszolgálása, ahogy a diktatúrázás is.

Hiszen egy diktatúra ellen bármilyen eszköz megengedhető, annak szolgáival szemben pedig semmilyen megtorlás nem túlzás. 

Például: az előző kormány újságírókat hallgathatott le? Valaki feltörte a Tisza applikációját? – nosza, a választások után hirtelen kiszivárog több ezer Mediaworks-dolgozó összes létező adata. Nem csak a Balásy-féle túlárazások, meg az érthető felháborodást okozó luxuskiadások, hanem lakcím, elérhetőségek, életkor, a dolgozók gyerekeinek az adatai, tartós betegségekre vonatkozó információk, bizalmas levelezések, egyszóval minden, amivel csak vissza lehet élni – egyes fórumokon meg már el is kezdtek belőle mazsolázgatni. Egy ott dolgozó fő-IT-s egy konferencián azt állította nekem: a World Leaks részéről nem kértek tőlük semmiféle váltságdíjat, ez már „ki volt fizetve”, s bizony csak a véres lófej szerepét töltötte be, szicíliai maffiamódra. Ha ez így van, az olyan súlyos képet fest le a jelenlegi helyzetről, ami alól csak azzal tisztázhatná magát a jogállamiság helyreállítását ígérő új kormány, ha a törvényes eszközökkel fellépne mindenki ellen, aki bármilyen személyes adattal visszaél – többek között ezekkel is.

Vajon így tesz majd?

Apropó, diktatúra. A leköszönő kormány számtalan tyúkszemre lépett rá az elmúlt 16 évben, és – Navracsics Tibor exminiszter szavaival – még azokat is jól megsértette, akikkel legalábbis anyagi értelemben alapvetően aztán jót tett. Ez tény. De az is tény, hogy itt bárki bármiféle autoriter hajlamot legfeljebb szavak szintjén, szimbolikusan valósított meg; valódi következménye nem lett az utóbbi évek egyik, óriási felháborodást kavaró ügyének sem. Sem a Pride betiltásának, sem a könyvek fóliázgatásának, sem a szórakozóhelyek tömeges felforgatásának, sem az iskolai mobiltelefonok „kriminalizálásának”.

– kell ennél több egy jó kis Rock and Roll High School adaptációhoz?

A felszabadulás élményét és persze a (főként odaképzelt) viceházmester-rendszer elleni haragot paradox módon nem csökkenti, hanem épp hogy növeli, ha aztán a tömeg hangosabbja rájön, hogy valójában nem volt itt diktatúra. Mert hát a választás rendben lement, nem történt csalás, nem jöttek az oroszok, a hatalmat rendben átadták, még gratuláltak is. Különösen azokat bánthatja a helyzet, akiknek arra épült a komplett identitásuk, hogy eddig a veszélyesnek mondott rendszerrel szemben álltak ellen. Hát az csak nem lehet, hogy csak mimikri és pár túlgondolt-felfújt mondat volt a nagy Orbán-diktatúra, amitől rettegni kellett, ők meg bátran mégis kiálltak?

Közben érdemes feljegyezni: apró hajszálrepedések azért meg-megjelentek az épphogy épülő új rendszer falán, de ezek eltüntetéséhez még glettvas sem kell, legfeljebb pár ügyes ecsetvonás. Ilyen a Kapitány István által elhessegetett riporter, aki rákérdezett a Tisza által nemrég még követelt 480 forintos benzinárra, vagy az a tény, hogy a párt kampányígéreteit kiszámolhatóvá tévő tiszás adókalkulátort egyszerűen és csendben eltüntette a netről. Pontosabban az történt, hogy a Magyar Péter által reklámozott szja9.hu, ami utóbb az adocsokkentes.hu-ra mutatott, eltűnt, ez már a Tisza Párt főoldalára irányít át, miközben egy nagyon hasonló dizájnú kalkulátor tűnt fel immár tiszapartado.hu címen, amely a számonkérhetetlenséget elősegítve sietett megjegyezni, hogy „Ezt az oldalt nem a TISZA Párt tartja fenn, tőle független, aktivista kezdeményezés”.

De egyébként is, kit érdekel ez jelenleg?

Nagyjából senkit.

Abból pedig volt, az új kormány gondoskodott róla, hogy feledhetetlen emléket adjon támogatóinak, tulajdonképpen egy kiterjesztett koncertélményt. Ezt nem lehet elvitatni, szimbólumokban zseniálisak, ez esetben a kordonbontás volt talán a legerősebb: a gátlások lebontásának ígéretét máris beváltották. Hiszen éppen ezzel kampányoltak: a fő ellenség a már említett házmesteri képmutatás, ők meg őszinték, önazonosak, és ebbe belefér az a türhőség is, hogy a miniszterelnök simán piál és rágyújt a parlament ablakában; belefér az a fajta kognitív disszonancia, hogy sokan közülük szeretetet hirdetnek, de mást sem csinálnak egy hónapja, mint a vesztes oldal politikusait, aktivistáit, szavazóit gyalázzák, és az is, hogy a tegnap „fideszesként” gyűlölt Karikó Katalin immár akár tőlük is megkaphatná a Nobel-díjat. 

Summa summárum, hogy az influenszerpolitizálás lezárása vagy csak egy újabb állomás volt-e a szombati nap, az hamarosan eldől. De tegnap megvillant egy másik Magyarország is, a kampány utáni, vitatkozó-dolgozó Magyarország a Parlamentben. Ha marad a lájkkormányzás, az problémás lehet – láttuk, mi ment Rubovszky- vagy Melléthei-Barna-ügyben, amit lehet gyors és rugalmas korrekció jeleként is tekinteni, és lehet úgy is, hogy ennyi a valódi mozgásterük a sok széttaposott tyúkszem között. Az is egy csapdahelyzet, hogy egyelőre ugyan megvan a türelem, de ebben az is benne van, hogy a jobbos, balos és liberális szavazótábor is belereménykedte a maga minimumait egy leendő Tisza-kormányba, és 

Pedig a varázstalanodás abban a percben elkezdődik, ahogy ténylegesen el kell kezdeniük kormányozni. S egyre inkább látszik, hogy számos ígéretük fedezete vékonyka; mondhatni, kissé túlígérték magukat a kampányban – valószínűleg megúszták volna kevesebb, ígéretnek beillő állásfoglalással, amit olyan hamar meg kell szegniük, mint a 480 forintos benzinárat. Persze egy darabig lehet hátramutogatni – az elmúlt 16 év mégiscsak több, mint az elmúlt 8 –, meg lehet látványos elszámoltatással elterelni a figyelmet, ahogy Török Gábor politológus is mondta nemrég: „a szavazótábornak van egy nagyon erős, egyértelmű elvárása, hogy a guillotine kerüljön beüzemelésre. És az a helyzet, hogy valójában Magyar Péter politikai érdeke is ez”.

Más kérdés, hogy sajnos guillotine-csattogással nem lehet jóllakni.

MTI/Hegedüs Róbert