Új magyar klímapolitika – a fordulat éve?

„Kérdés marad azonban, hogy a kommunikációs offenzíva mögött a klímapolitika tényleges, tartalmi változása is megtörténik-e. Ezügyben ma még csak tapogatózhatunk: egyelőre az új magyar klímastratégia részletei sem ismertek, ráadásul a legszebb, legambíciózusabb terv sem ér semmit, ha a gyakorlati lépések nem a megvalósítását támasztják alá. Orbán pedig egyébként is mestere a kommunikáció és a valós cselekvés közti szakadék áthidalhatatlan kiszélesítésének.

A klímaügyi offenzíva kimerülhet abban, hogy váltig hajtogatják, hogy Magyarország 32 százalékkal csökkentette üvegházhatású gáz kibocsátását 1990 óta (amúgy csupán a szocialista nehézipar 90-es évekbeli összeomlásának és a 2008-at követő gazdasági válságnak a hatására), tehát mi klímabajnokok vagyunk; anélkül, hogy érdemi és eredményes klímapolitika társulna mellé.  Az elmúlt napok miniszterelnöki és kormányzati megszólalásai alapján néhány körvonal azért már felsejlik.

1. A magyar energia- és klímapolitika sarokköve továbbra is a paksi bővítés.

Pénzügyileg a lehetséges legdrágább módja a kibocsátáscsökkentésnek, és a végletekig centralizálja a magyar energiarendszert, ami teljesen megakadályozza annak a megújulók által megkövetelt decentralizációját.
A relatív költségeit tovább növeli, hogy épp ezen okok miatt az Európai Bizottság sem tekinti fenntartható alternatívának, és bár nem tiltja az alkalmazását, de uniós források (szemben a megújulós és energiahatékonysági projektekkel) nem használhatók fel a finanszírozására.

Paks2-vel tehát a környezeti kockázatokon túl lemondunk egyfelől a magyar energiarendszer mély, strukturális átalakításáról, konzerváljuk annak elavult, sérülékeny, központosított szerkezetét, aránytalanul drágán valósítunk meg egységnyi kibocsátáscsökkentést, közben lemondunk az uniós finanszírozás igénybevételéről a magyar energetikai beruházások (kapacitás és költségszempontból) közel felénél – és mindennek a tetejébe arról panaszkodunk az Európai Bizottságnak, hogy nekünk túl sokba kerül az EU-s klímacélok megvalósítása.

Ez a kiindulópont, a megkérdőjelezhetetlen talapzat, az esetleges szakmai viták csupán az ezen túli intézkedésekről folyhatnak. Ez önmagában problémássá teszi a magyar klímaterveket. Paks2 ugyan alacsony kibocsátású technológia, de nem csupán az egyéb környezeti hatásai miatt nem tekinthető fenntarthatónak (Duna felmelegítése, sugárzó hulladék, stb.)

2. Alacsony ambíciók, és azok is veszélyben.

A 40 százalékos kibocsátáscsökkentés 2030-ra attól az országtól, amely klímabajnokként tetszeleg azzal, hogy már most 32 százalékos csökkenést produkáltunk, nem túl ambiciózus. Azt jelenti, hogy a következő 10 évben összesen 8 százalékos visszafogást óhajtunk teljesíteni, és még a korábban elfogadott átlagos európai célszámot sem szeretnénk meghaladni.

Ráadásul ennek a 40 százalékos célnak a teljesítése is veszélyben van. 2014 óta a magyar CO2 kibocsátás növekvő pályán van, jelenleg évről évre egyre távolabb kerülünk a 40 százalékos céltól, nem pedig közelítünk hozzá. Ráadásul a cél teljesítésének előfeltétele az új paksi blokkok beüzemelése 2030-ra – márpedig jelen állás szerint, az eddigi csúszások, szerencsétlenkedések, az orosz és magyar partner közös alkalmatlanságának figyelembevételével ez igen kevéssé látszik valószínűnek.

Végezetül ez a cél egyáltalán nincs összhangban azzal az új realitással, amit az EB által decemberben bemutatott Európai Zöld Megállapodás (EZM) jelent. Ez ugyanis a közös európai kibocsátáscsökkentési célokat minimum 50, de lehetőség szerint 55 százalékban állapítja meg, amihez képest a megvalósíthatóságában kétséges magyar 40 százalék végképp elfogadhatatlan.

3. Rossz energiamix, gyenge célok.

A klímacélok eléréséhez összerakott energiamix sokkal inkább politikai, nem pedig szakmai szempontokat tükröz, a megújulós ambíciók pedig összességükben is alacsonyak. 21 százalékos megújuló részarány 2030-ra igen messze van az EU közösen elfogadott 32 százalékos céljától (maga az EB is kifogásolta ezt tavaly nyáron a Nemzeti Energia és Klímaterv értékelésekor, és minimum 23 százalékos megújuló részarányt szeretett volna látni), de látványosan tarthatatlan lesz, amint az EZM részeként az Unió felülvizsgálja a 2018-2019-ben elfogadott Tiszta Energia Csomagot, benne a megújuló energia irányelvvel, és várhatóan jelentősen megemeli a megújulók részarányára vonatkozó közös európai vállalást.

Paks2 kiszorító hatása miatt persze Magyarországon különösen nehéz a megújuló részarány növelése, de ráadásul a kormányzat ennek aktívan is az útjába állt például a szélenergia gyakorlati betiltásával. Pusztán a napenergiára és a természetvédelmi szempontból amúgy döntően fenntarthatatlannak tekinthető biomasszára támaszkodva ugyanakkor aligha lehet ennél sokkal magasabb célszámokat teljesíteni. Az atomenergia politikai alapú erőltetése és a megújuló források szelektív támogatása olyan kényszerpályát hoz létre, ami eleve elejét veszi egy valóban eredményes klímapolitikának.

4. Energiahatékonyság: az elmulasztott lehetőség.

Az új tervek a 2005-ös 785 petajoule energiafogyasztást nem meghaladó célt fogalmaznak meg 2030-ra. Ennek értelmezéséhez érdemes tudni, hogy az összehasonlításnak használt 2005-ös energiafelhasználás a 90-es évek eleje óta eltelt közel három évtized legmagasabb energiafogyasztási értéke volt. Ezt követően 2014-ig csökkent a fogyasztás, az azóta bekövetkezett növekedés eredményeként jelenleg nagyjából ugyanott állunk, mint 2005-ben. A célkitűzés tehát annyit jelent, hogy 2030-ig nem növeljük az energiafelhasználásunkat a jelen állapothoz képest.

Az ugyan örvendetes, hogy a magyar energiapolitika végre hátat fordított egyik évtizedes szent tehenének, a „gazdasági növekedés csak az energiaigény növekedésével képzelhető el”-elvnek, de ha az EU 32,5 százalékos, az EZM keretében várhatóan még emelkedő energiahatékonysági céljával hasonlítjuk össze, akkor a magyar „nemnövekedési” vállalás értelmezhetetlen. Valójában ez a helyzet közel áll ahhoz, amit a korábbi energiastratégia mellékleteként 2015-ben elfogadott dokumentum maga is az „Ölbe tett kéz” forgatókönyveként írt le (766 PJ 2020-ban, 840 PJ 2030-ban), azaz maga a kormány is úgy ítéli meg, hogy egy ilyen ambíció lényegében a nem cselekvéssel egyenértékű. Ugyanezen dokumentum „Közös erőfeszítés” forgatókönyve ennél majd 100 petajoule-lal alacsonyabb (692 PJ) végső energiafelhasználást vetít előre.

Az elmaradt energiahatékonysági intézkedések miatt várható magas relatív energiafogyasztás (a magyar gazdaság még mindig a nyugat-európai energiaigény nagyjából duplájából állít elő egy egységnyi GDP-t), a drága paksi beruházás miatti áramáremelkedéssel kombinálva súlyos versenyképességi hátrányt fog jelenteni Magyarország számára.

5. Közösségi energia: végre egy jó pont.

A stratégia értelmében a kormány támogatni fogja a helyi termelési megoldásokat, azaz a decentralizált minierőműveket, települési, kisközösségi áramtermelő módszereket. Ez végre egy helyes célkitűzés, csakhogy épp ellentétes a paksi bővítés igényelte centralizált hálózatfejlesztéssel. Műszakilag is nehézkes egy országos villamosenergia-hálózatot egyszerre két, egymásnak ellentmondó célra optimalizálni, egy szélsőségesen központosított, a régi és új blokkok párhuzamos üzemének idején a magyar villamosenergia-termelés 60-70 százalékát adó paksi telephelyre, és eközben a decentralizált áramtermelés befogadására és kezelésére is képessé tenni; nem beszélve ennek a kettős fejlesztésnek a költségigényéről. Ezzel együtt, ez egy támogatható cél, de hogy a gyakorlatban az ehhez szükséges jogszabályváltozások, műszaki beavatkozások, finanszírozási konstrukciók megteremtése megtörténik-e, az még nem látható.

Összességében jól látható a kormány politikai irányváltása, a realitások tükrében a „zöld ellenség” stratégiától való rugalmas elszakadás. Ami azonban az eddig látható konkrét terveket illeti, azok nem támasztják alá a Fidesz új, klímabajnok imázsát valóban erőteljes, hatékony és rendszerszintű klímapolitikai intézkedésekkel.”