Ellopott gyermekkorok balladája

„Igen, volt itt egy ’56. Azt a csodát már jórészt együtt csinálták a szüleink és a nagyszüleink. Harcoltak, meghaltak, menekültek, maradtak, túléltek. Nem szállt itt el a gondja senkinek sem, csak befelé lett nyelve, gyomorfekélyig, infarktusig, rákig. Ezt hívták kádári konszolidációnak. Ráment egy ország egészsége, lelke, önbecsülése, de legalább volt pörkölt, karácsonyra banán, s a létező szocializmus utolérhetetlen találmánya: a hideg virsli, meleg sör.

S piros meg kék útlevél. Egy ide, egy oda. Ha a házbizalmi nem írta alá, akkor csak ide. Mindegy is. Háztáji legyen, túlóra legyen, fusi legyen, géemká legyen. És csönd legyen. »Kossuth rádió Budapest, dél van.« Zúg a harangszó. Nagyapám belép a konyhába, nagyanyám eléje teszi a levest. Így van, mert így kell lennie. Ha nem így lenne, véget érne a világ. Az ismert, belakott, biztonságos világ.

Ez a világ a biztonság. Nagyanyám hajnalban kel, hogy nekem legyen friss tócsni reggelire. Déli harangszóra kész a leves és a »második«, fél nyolc előtt vacsora, fél nyolckor híradó, utána nagyapám bemegy a kisszobába és felhangzik a jól ismert hang, ahogy az Orion készülék keresgéli a Szabad Európa Rádió adását.

...

Kapaszkodás a múltba. Az egykorvolt világba. Amelyben mindannyian ott vannak ők. A nagyszüleink és a szüleink, a hajnali tócsnik illata és a déli harangszóra elkészülő levesek, a »Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben« és a nagyanyám csöndes szava, amikor egyszer, nem sokkal halála előtt megkérdeztem tőle:

– Azt mondd meg, nagyi, hogy lehetett ezt mind túlélni? Hogyan éltetek túl két világháborút, kitelepítést, Rákosit és ’56-ot, annyi nyomort, amennyi nyomor nincs is?

Látszott az én drága, szent nagyanyámon, hogy nem igazán érti, mit is kérdezek, s csak annyit mondott: – De kisfiam, hát élni kellett… Ezt az egyetlen mondatot kellett elmondania az Istennek is, amikor végül találkoztak. A szégyenért, azért. S a szégyen nem az övé, biztosan.”